Kritika (4)
Rechnitz (Az öldöklő angyal)
2009-23. szám / Bóta Gábor
Budapesti Őszi Fesztivál
Sokkoló a téma. 1945 márciusában Battyhány Margit grófnő rohonci kastélyában olyan éjszakai mulatságot rendeztek, melynek keretében csak úgy, szórakozásból, 180 zsidó kényszermunkást lőttek agyon.
 A grófnő családjával együtt Svájcba menekült, segítséget nyújtott bűntársainak a szökésben, és ágyban, párnák közt, tisztes kort megérve, 1989-ben halt meg. Szó nem volt bűnhődésről. Felpaprikázta a téma az osztrák Nobel-díjas írónőt, Elfriede Jelineket, aki köztudottan amúgy is elégedetlen hazája náci múltjával való szembenézésével. Rechnitz (Az öldöklő angyal) címmel darabot írt a Münchner Kammerspiele számára, amelyet tavaly az évad német színházának választottak. A produkciót a Budapesti Őszi Fesztiválon láthattuk a Thália Színházban.
Olyan a szöveg, mint egy szózuhatag. Kemény, epés mondatok vannak benne. Kesernyésen fanyarak. Gyilkosan okosak. A történet elmesélése közben erősek a mához szóló, éles elméjű áthallások. Öt színész van a színen. Mintha egy hatalmas monológot osztottak volna föl egymás között. Hírnöknek nevezik magukat, de nem ókori görög drámából érkeztek. Jelzésszerűen el is játszanak különböző helyzeteket, föl is vesznek jelmezeket, puskát is fognak a kezükbe. Anja Rabes díszlete kastélyimitáció, sok nyitható ajtóval, mögöttük lőállásokkal. Dermesztő. Bizonyos pontjain az előadás is az. Nyilvánvalóan igen jók a színészek. Tudnak lidércesen szenvtelenek lenni. Képesek abszurdba fordítani a borzadályos szituációt. Katja Bürkle, André Jung, Hans Kremer, Steven Scharf, Hildegard Schmahl bizonyos mértékig kívülállók, ugyanakkor valamennyire bele is lépnek abba a helyzetbe, amit elmesélnek. De csak valamennyire, a szóáradat, bármennyire is ütős a szöveg, nem válik igazi darabbá. Jossi Wieler svájci-izraeli rendező is inkább a fejbekólintó mondatok fajsúlyos elsorjáztatására ösztönözhette a színészeket. A baj az, hogy ez az előadásmód egy idő után monotonitással jár. Az elmére hat inkább, mint az érzékekre. Az áradó szózuhatagot kezdi megszokni az ember, és már nem annyira sebezhető tőle, mint az elején. Nem fájnak már a golyózáporként támadó szavak. Néha álmosítók is, máskor figyelem a produkció jól megcsinált artisztikumát, és közben szégyellem magam, hogy ilyen téma hallatán nem ver ki a vizes veríték. | hirdetés
 |
|
Ami különben kiver akkor, amikor az előadás utáni közönségtalálkozón föláll egy idős, kulturált úr, és arról kezd beszélni, hogy az ő édesapját meg az ikertestvérét, ott, a rohonci kastélyban lőtték agyon. És kemény elszántsággal sorolni kezdi a tényeket, hogy honnan szállították őket oda, hány tonna lehetett a halomra öltek teste, mekkora gödörre lehetett szükség az elásásukhoz, és milyen össznépi kussolásra, hogy a mai napig nem találják a maradványokat, és ki mindenki nem válaszolt neki, akitől tudakozódni próbált. A férfi megíratlan, de mélyen átélt monológot mondott. A színházba beletorkollott a valóság. És ezen az estén a valóságot erősebbnek éreztem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
