Interjú
12. Velencei Építészeti Biennále
2010-13. szám / Csejtei Orsolya
Összesen kilenc pályázat közül választotta ki a héttagú zsűri azt a pályamunkát, illetve koncepciót, ami 2010-ben, a kétévente megrendezésre kerülő rangos építészeti kiállításon képviseli Magyarországot, a magyar építészetet.
 A Borderline architecture névre hallgató győztes installációban Ferencz Marcel DLA és Wesselényi-Garay Andor PhD építészek az építészet és a kortárs művészet rajzokban megelevenedő átjárhatóságát boncolgatják. Mert hát – a két építész szerint legalábbis – mi más is lehetne az emberi létezés alapélménye, mint maga a vonal.
Miért elsősorban a vonal, nem pedig a tér és a forma adja a koncepciótok alapját?
W.-G. A.: Bármilyen furcsa és nehezen emészthető is, tény, hogy az építész nem házakat épít, nem tereket alkot, hanem rajzol. Ekképpen a hazai jelenkori építészet tárgyiasult gondolatai, a megépült házak, kevésbé tarthatnak számot nemzetközi figyelemre, ugyanakkor a gondolatok elsődleges levetülése, a vonal (ha tetszik, rajz), annál inkább izgalmas lehet a nemzetközi porondon is.
Ez azt jelenti, hogy aki ellátogat a biennále magyar pavilonjába, egyszerű vonalakat fog látni?
F. M.: Egész pontosan ennek az egydimenziós „alakzatnak” a térbe transzformálását szerettük volna megvalósítani. A vonalak térbelivé válásával a magyar pavilon terében egy olyan új tér alakul ki, amely a tömeg és a tér, a grafikai ösztön és az építészet, valamint a formák és a tömegek közötti határterületekre (borderline) utal.
Így már izgalmasabbnak hangzik…
W.-G. A.: Az bizony. A látogatóknak a pavilon különböző tereiben különböző élményekben lesz részük: először érezhető közelségbe kerülnek a „vonalhoz”, mely közelség a mennyezetről függő, ceruzákkal kifeszített vonalerdőn keresztül válik érzékelhetővé. A következő teremben a vonal felületté és homlokzattá válik, itt a rajztechnika és a filmek dominálnak, aztán pedig a vonal kilép létezésének terepéről, és önálló életre kel.
F. M.: Banálisnak hangozhat, de az építészeti rajz egyfajta egyetemes nyelv. A világ minden nyelvén érthető. Összeköt, felszabadít, ahogy a tervrajz alapja, a vonal is: akár egyenes, akár íves, akár szőrös vagy röcögő. És nemcsak az építészek, hanem bárki, minden rajzoló ember megértetheti magát általa. | hirdetés
 |
|
Milyen anyagokkal, eszközökkel dolgoztatok?
W.-G. A.: Többek között 17 000 darab ceruzából és 90 kilométer fonalból ált össze a teljes installáció.
Kinek a fejéből pattant ki az ötlet?
F. M.: Az alapélmény az enyém, de aztán Andorral közösen dolgoztuk ki. Alapvetően mindig nagyon foglalkoztatott, hogy az emberek, egészen kicsi gyerekkoruk óta folyamatosan rajzolnak. A számítógép térhódítása ellenére még mindig szabadkézzel. Az építészek is. Amúgy az ötletet közvetlenül az adta, hogy egy építészeti konferencián autogramot kértem Alvaro Sizától (a világ egyik legelismertebb építésze, 2008-ban megkapta a szakma egyik legrangosabb kitüntetését, a Brit Építészek Királyi Intézetének RIBA-aranyérmét – a szerk.). Give me a graphic, please! (Kérem, adjon nekem egy rajzot!), mondtam neki, s ő rezzenéstelen arccal, a lehető legmagátólértetődőbb természetességgel valóban egy figurát skiccelt az átnyújtott borítóra. És ami különösen érdekes volt az egészben, az az, ahogy a körülöttünk szemlélődő érdeklődőket, autogramra várókat lenyűgözte a rajzolás folyamata. Az a mód, ahogy egy építész rajzol.
 A magyar pavilon
Az 1895-ben elindított Velencei Nemzetközi (akkor még csak) Képzőművészeti Kiállításon Magyarország a kezdetektől fogva részt vett, de önálló kiállítási épülete, saját pavilonja 1909-ig nem volt. Az első évek kiállításain való sikeres magyar szereplés hatására és elismeréseként Velence ingyenesen ajánlott fel telket Magyarország számára a Giardini Pubbliciben, a biennále területén, egy önálló műcsarnok létesítésére. Az épület megtervezésére Maróti Gézát, a magyarországi szecesszió sokoldalú művészegyéniségét kérték fel, akinek munkáit akkor már Olaszországban is jól ismerték. Maróti (1875–1941) egy személyben volt szobrász, építész, rajzoló és belsőépítész, és munkáiban a korszak összművészeti törekvéseinek teljességét próbálta sajátos formában visszaadni. Az épület az olasz és a belga pavilon után harmadikként készült el 1909-ben, kiváltva az olasz sajtó dicséretét, amely leginkább az architektúra és a díszítési részletek nemzeti jellegét, ötletes, egyéni motívumait emelte ki. A magyarországi fogadtatás már nem volt ilyen egyértelmű. Egyesek hivalkodónak, rossz terembeosztásúnak titulálták az épületet, de a szakmai körök többségében elismerték, és a korabeli ízlésnek megfelelően el is fogadták azt. Az első világháború éveiben a pavilon állapota erősen leromlott, 1913-tól 10 éven át nem is lehetett rendeltetésének megfelelően használni. 1922-ben újra indult ugyan az épület művészeti használatba vétele, de a következő tíz év során a pavilon állaga tovább romlott, 1938-ban a biennále vezetése még a pavilon áthelyezését is fölvetette. Az átépítésből 1938–39-ben mindössze állagjavító munkálatok valósultak meg, és a második világháború kitörése a felújítást a 40-es évek második felére tolta ki. 1948-ban egy szélvihar tovább rongálta az épületet, s az olasz hatóságok folyamatos közbenjárása mellett egy végeláthatatlan huzavona kezdődött az építmény sorsáról. Velence polgármestere bezáratta, majd lebontással fenyegette a magyar pavilont, miközben a hazai illetékesek nem tettek komoly lépéseket az épület felújítása érdekében. Az 50-es években készültek ugyan tervek az átépítésre, de ezekhez az olasz fél nem járult hozzá. Végül 1957-ben Benkhard Ágoston tervei alapján kezdték meg a pavilon átépítését, mely 1958-ra be is fejeződött. A régi szecessziós jelleget, a polgári múltra való emlékezés szimbolikus motívumait az épületből eltüntették és a kor szellemének jobban megfelelő, semlegesebb, hűvösebb, korszerűbb tereket, illetve hangulatot alakítottak ki. A rekonstrukciós munkálatok a 80-as években kezdődtek újra, s jó magyar szokás szerint, akár a Luca széke, csak alig néhány éve fejeződtek be.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
