Közérzet
Halszagú rokonság
2013-06. szám / Fáy Miklós
Volt idő, illetve talán még mindig van idő, amikor még szégyelltük a rokonnépeket. Az egészet csak az osztrákok találták ki, hogy nekünk a vogulok, osztjákok és finnek lennének a családunk? Nem a hunok? Nem Attila, Buda, Keve? Köszi, nem kérjük.
Sovány vigasz, hogy a rokonok sem voltak nagyon büszkék ránk, egy finn vicc szerint valaha elindultak a törzsek nyugatnak, aztán egy útelágazáshoz értek, ahol az volt kiírva: Finnország jobbra. Na, aki tudott olvasni, az arra ment.
Voltaképpen mindegy is, az eszme már Bartóknál is a népek testvérré válása volt, nyelvrokonságtól függetlenül, és ugyanez volt az eszme, amikor kitalálták Velencében a 19. század végén, hogy kétévente gyűljenek össze a világ művészei, minden ország kap egy pavilont, ahol bemutathatják, hol tartanak, mi az érdekes, mi az új, kinél merre halad a művészet. Eltelt közben bő száz év, a művészek nemcsak kétévente találkoznak, a biennálénak is egészen más lett a szerepe, lassan valami országimázs-akcióvá is vált, nem lehet rossz hely, ahol ilyen vicces, hímzett könyvek vannak a hímzett polcokon, mi is a neve? Azerbajdzsán? Egyszer majd elmegyünk oda. Azt nehéz megmondani, mit képzelnek arról az országról, amely fel nem robbant bombákról készült videókat állít ki, leginkább nem képzelnek semmit, kevesen mennek a magyar pavilonba, és keveset is időznek odabent, de talán nem kell ezen olyan nagyon görcsölni. A spanyolok például egy nagy rakás törmeléket helyeztek el a nekik rendelt helyen, mégsem lehet azt mondani, hogy a világ hite megrendült volna Hispániában. De nem is róluk van szó, nem is rólunk, hanem a halszagúakról. | hirdetés
 |
|
A finn pavilont Alvar Aalto tervezte, jó helyen is van, népszerű hely. Kívülről fa, de fa belülről is, az idei művészük, Antti Laitinen szereti a művészet fizikai munkás részét is, fákat vág ki, darabol és szortíroz, abból lesz a kép, egy videofelvételen pedig szigetet épít magának, nagy köveket cipel a hideg tengerbe, aztán kitűz egy zászlót, aláül. A legszebb munkája azonban nem is a pavilonban van, hanem előtte. Szintén favágó munka, néhány nyírfát kidöntött, földarabolt, aztán szépen újra összerakta a fákat, szögeket vert bele, fölállította őket. Nem a való, hanem égi mása, az ember rombolta le, ő is építi újjá, utánozza a természetet, de el is szakad tőle, leveleket már nem varrogat az ágakra. Egyszerű, mint a faék, ahogy mondani szokás, közben mégis szembesít embervoltunkkal: tényleg folyton ezt csináljuk. Valamit lerombolunk, valami mást építünk belőle, és közben elégedetten veregetjük a vállunkat, hogy különb világot hagyunk magunk után, mint amilyenbe születtünk.
November végéig tart a biennále, aki arra jár, és már mindent látott Velencében, ne hagyja ki ezt se, közben majd beköszönt az ősz is, lehullnak a levelek, Laitinen fái még jobban hasonlítanak majd az igaziakra. Most még izgatottan néztem a közeledő kutyát, vajon mit szól hozzá, emeli-e a lábát, de meg se rezzent, emelt orral sétált tovább: nem fog lepisilni egy műtárgyat.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
