PM Online

Velence és nyár eleje. Biennálé, most már mindenképpen, mert változott a rendszer, eddig páratlan években júniusban nyitott a képzőművészet, páros években szeptemberben az építészet, de mostantól mindig júniusban nyitnak. Az ember soha nem értette, miért pont itt gyűlnek össze a világ művészei, ahol egyébként is annyi művészet van a városban, hogy nincs, aki átláthatná az egészet. Egy életet el lehetne tölteni azzal, hogy valaki a Dózse-palota oszlopfőit tanulmányozza, és ez csak egyetlen ház egyetlen részlete ebben a városban. De jól van így.
És úgy is jól van, hogy a világ voltaképpen kinőtte már a Biennálét, egyre több az ország, a valóságban is, és még sokkal több az ország, amely meg akarja mutatni magát és művészetét, így már nem férnek el az eredeti helyszínen, a Velence kertjeiben kialakított kiállítóhelyen. De a későn érkezettek járnak a legjobban, a kissé a forgalomból kieső kertek helyett ők a városi palotákban állíthatnak ki, jobban szem előtt vannak. Bár, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor a látogatók járnak a legjobban, váratlanul megnyílnak előttük olyan házak, amelyeket eddig csak kívülről lehetett látni, amikre eddig csak varázsos homlokzatként lehetett gondolni, és ki tudta, mi van bent, üres szobák vagy varázslatos freskók, velencei csillárok.
Eddig csak szigorú távolságtartó felirat volt a Santa Maria del Carmelo-templom mellett álló épület bejáratán: belépés szigorúan csak az engedéllyel rendelkezők számára. Most meg sarkig tárva a kapu, az épület közepén kerengő, egy csodálatos márványkút és a legnagyobb kincs és ritkaság Velencének ezen a részén: gyep. Fű, zölden és harsányan a nagy esők után. Az épületben magában Paraguay állít ki, valami furcsa szerkezet látható, mintha egy hajó keresztmetszete volna, és a közepén egy plexiüvegbe zárt vízállásjelentés, talán száz évre visszamenőleg. Nem állítom, hogy Paraguay vízállása különösebben izgalomba hozott volna, de ami még különösebb: a kiállításhoz egy vándorköszörűs is tartozott, aki a kertben üldögélt kerékpárja mellett. Késeket élez? – kérdezem tőle. Igen. Megélezné a bicskámat? Örül a feladatnak. Én vagyok az első, aki ilyet kér tőle, pedig már este hét óra felé jár. Fogja a kést, tekeri a követ, repülnek a szikrák, közben beszél. A szokásos kérdések, honnan jött. Megpróbálja kitalálni, de Magyarország persze nem jut az eszébe. Hanem amikor mondom, jön a szokásos, amikor még ő gyerek volt, hallgatta a rádióban a legendás magyar csapatot, Hooonveed, Puuskas meg Csíbor, soha nem hittem, hogy ez a legenda az ország határain kívül is él, de a jelek szerint igen. Mosolygunk, megélezi a kést, búcsúzunk, de aztán utánam szalad.