RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2021. október 21., csütörtök
Orsolya

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Költészet és császárság
2021-08. szám / Fáy Miklós

Azt mondta Szálinger Balázs költő egy interjúban, magáról, pontosabban a foglalkozásáról vagy hivatásáról szólva, hogy „mi vagyunk az élet császárai, még ha ezt nem is tudják rólunk”. A magam részéről mindig el is hittem, hogy igaza van. Hogy nem tudják róluk, az biztos, hiszen a
költőhöz az első jelző, amit társítani szoktunk, az a szegény. Ez a tipikus, a költő szenved, a szenvedéseiből megír nagy küszködve tíz sort, amiért igen keveset fizetnek. Márpedig a világ, amelyben ma élünk, hajlamos a szegénységet a sikertelenséggel azonosítani, nincs pénzed, senki vagy. Az utókor majd virágot helyez el a sírodra.
Reméljük, tényleg megteszi. De költőnek lenni, az éhezés meg vékony télikabátka. Olcsó szeszek a hideg ellen. Azzal meg senki nem gondol, hogy a vershez élmény is kell, hogy egy költő abból is egész sikeres költeményt szerkeszt, hogy elmegy a könyvtárba, és elámul azon, hogy mennyi szó, mondat, bekezdés van a lapokon, az emberiség mégsem lett különb az idők során. Vagy abból is született szintén egészen sikeres három versszak, amely csak azt a megfigyelést tágította ki, hogy folyó hó végén a kertben még vannak virágok, de a hegyekben bizony már néha havazik. Költőnek lenni mégis és mindenekelőtt a világ fokozott érzékelését jelenti. Amire mi csak legyintünk, hogy már megint mennyire szemetes ez a folyó, valaki tuskó még a dinnyehéjat is beledobálta, abból József Attilának megindul a rímtermelése, mert már százezer éve nézi, amit meglát hirtelen. Mintha ez volna a költőség: az érzékelés sokadik hatványra eme­lé­se, „látom, amit ők nem láttak, mert… tették, amit kell”. Ez a költőség, vagy legalábbis ez a kiin­du­ló­­pont­ja, valaki nem azt teszi, amit kell, hanem helyettük és helyettünk is lát. Tényleg a költő az élet császára.
hirdetés

Azért foglalkoztat ez mostanában, mert meghalt egy kedves ismerősöm, Kántor Péter, költő. Nem voltunk szoros kapcsolatban, de ha találkoztunk koncerteken vagy az utcán, elbeszélgettünk, és közben mindig átjárt az a furcsa, kábító érzés, hogy egy költővel beszélgetek. Arany János vagy Radnóti Miklós kol­lé­gá­jával. Valakivel, aki százezerszeresen éli az életet, akit a fán a levelek egyesével megszólítanak, és ő hallja a világ susogását, megszólítják a legapróbb neszek, egy csillanás a vízen, egy hunyorgó villanykörte. Nem biztos, hogy érti is, amit mondanak neki, az meg végképp nem biztos, hogy mindezt tovább is tudja adni, hogy születik majd ebből vers, nagy vers, amely újabb és újabb generációkkal érteti meg, hogy milyen is volt itt és most élni, és hogy nekik milyen ott és akkor élni, de az most teljesen mindegy. Költő volt, szóba állt vele a világ.
Lehet, hogy ez is a költőéletek tanulsága: a világ mindannyiunkkal szóba akar állni. Van, aki aztán verset is ír belőle, de az már a ráadás. Mondhatni: az a válaszolás képessége. De amit a világ mondani akar, azt mi is meghallgathatjuk.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor