Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Élők közt élők
2014-08. szám / Fáy Miklós

Mint minden rossznak, ennek is nyilván a történelem az oka. Mindenesetre az a szokás nálunk, hogy utcákat csak halottakról neveznek el. Rossz emlékeket ébreszt az ellentétes gyakorlat, amikor még különféle politikusok és diktátorok nevét viselték a közterek, és ha a fent említett emberek végig mertek volna menni az utcán kíséret nélkül, megállhattak volna saját utcanévtáblájuk alatt.

Ámbár az is lehet, hogy csak az élők szabadságjogait tiszteljük így, mindenkinek joga van az utolsó leheletéig megváltozni, szörnyeteggé válni, kivetkőzni emberi mivoltából, méltatlanná válni. Vagy akár csak tiltakozni az ellen, hogy intézménnyé váljon, hogy a neve fönnmaradjon évtizedeken át, és majd naiv kisunokák kérdezzék tudatlan nagypapájukat: tényleg, nagypapa, ki volt az a Paulay Ede?
Ne legyünk ennyire sznobok, a nagypapákat nem csak színháztörténeti kérdésekkel lehet megfogni. A legutóbbi ilyen jellegű, általam orvul kihallgatott beszélgetésben az unoka azt kérdezte, hogy nagypapa, ki volt az a Napóleon? Mire a nagypapa, zavarát leplezve, könnyedén így felelt: Napóleon? Az egy pasi volt.
Felhördülünk, pedig nagypapának kétségkívül igaza van. Nemcsak az empereur pasiságát illetően, de voltaképpen miért élünk együtt ismeretlen emberek nevével. Ha körülnézünk a világban, vannak elég szép ellenpéldák is. Anne-Sophie Mutterről, a német hegedűművésznőről már húsz éve elneveztek egy utat a szülőfalujában, ő maga is jelen volt az ünnepségen, nagy krigli sört ürítve saját maga tiszteletére. Olaszországban, az Adria partján, egy kisvárosban szoktam szerencsésebb napokon este kocogni, és közben nézegetem a tengerparti sétány kék betűit sárga alapon: Andrea Bocelli út, Sophia Loren út, amely később átvált Carla Fraccira, utóbb Mike Bongiornóra. Ez utóbbit meg is kellett néznem az interneten, hogy kicsoda, tévés személyiség, még csak nem is művész. Lehet, hogy éppen ez is volt a cél, az unatkozó turistákra gondoltak, akik talán nem sajnálják a fáradságot, és utánanéznek a pillanatnyi nemzeti hősöknek.
hirdetés

Mert hát ez jelenti a világ boldogságát, amikor nem hadvezérekről és hatalmasságokról beszélnek az emberek, hanem sportolókról és művészekről. Vagy tévésekről. Az olaszok megszerették a fent nevezett közszereplőket, és kitartanak mellettük. Mit számít az, hogy Katia Ricciarellinek elment a hangja minimum húsz éve, ő akkor is az olaszok Katiája marad, nem tudja semmissé tenni a régi élményeket.
Tulajdonképpen miért nincs így nálunk is? Miért nem az élőkkel közöljük, hogy mennyire szeretjük a művészetüket, és nem baj, ha szélsőséges eszmék rabjává vagy talpnyalókká, rablókká, esetleg apró kis szélhámossá válnak, a mi bizalmunk rendületlen?
Talán mert nem rendületlen a bizalmunk. Összehúzott szemmel nézzük a nagyokat, várjuk, hogy mikor hibáznak, és akkor bólogatunk: ők is olyanok, mint mi. Márpedig rólunk sem neveznek el utcákat, majd akkor pont róluk fognak. Nehéz dolog jelentős művésznek lenni. Vagyis: nehéz dolog élő művésznek lenni. Csoda, hogy mégis sokan bírják a terhet.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor