Interjú
„Ami történt, megközelíthetettlen”
2009-06. szám / D. Magyari Imre
Péterffy Gergely Halál Budán című, hatodik könyvének címlapján félelmes képek: az egyiken egy csontváz a földgömbön tartja csontlábát. A hátsó borítóra tett idézet is az elmúlásra utal: „Minden férfiért ketten harcolnak: a szerelmes nő és a halál angyala. A férfi mindig megadja magát.”
 Amikor a könyv legelső – s tán legrövidebb – mondatának végére – „Solari gróf az asztalnál ült, és írt” – kitetted a pontot (feltehetően te tetted ki), mennyit tudtál az egész könyvről?
P. G.: Akkor már majdnem mindent, mert ezt az első mondatot csak elég későn raktam oda, a „fényezés” során, mikor a külső héjat illesztettem fel az első részre. Ez a rész a Mozgó Világban jelent meg folytatásokban, az idézett mondat nélkül. Sokáig nem tudtam folytatni, csak abban voltam biztos, hogy elbeszélőt kell váltanom. A citátum egyébként úgy is olvasható: „…és sírt”. Egy mondatnak akusztikai teste is van.
Hallod is mondataid, mások szövegét?
P. G.: Úgy élem meg mindig az olvasást, hogy a szöveg valamiféle öröm tárgya – maradjunk Roland Barthes kategóriájánál. Szeretek erotikus viszonyba kerülni a szöveggel, ami játékra és egybeolvadásra hív. Fontos az akusztikus test is. Ha akusztikailag, prozódiailag nem érzem rendben lévőnek egy mondatom, akkor nem tudom igaznak elfogadni. A másokét sem. A könyvem rengeteg más szöveget fogad magába, az utolsó fejezet szinte csak Áprily-, Jékely- és Mészöly-idézetekből áll. A metaforák olyan vendég- vagy vándormetaforák, amik Homérosztól és Vergiliustól kezdve végigvonulnak az európai elbeszélő hagyományon. A játékterem, amit ebben a könyvben kijelöltem magamnak, az épp ez az elbeszélő hagyomány, ami velük kezdődik. De úgy igyekeztem megírni, hogy az ultisoknak és a betliseknek is szóljon, azaz olvasható legyen szimpla történetként is – s egy sokszínű játékként is, ami eljátszik az említett örökséggel, s mindent a legjobb konyháról vesz. Ha az öngyilkosságról van szó, Émile Cioran szavai kerülnek elő, ha téli vadászatról, Tolsztojéi.
Ha úgy tetszik, a hagyományhoz azzal is kötődsz, hogy a könyved, miként az Íliász, egy háborúról, a török elleni háborúról, Bécs és Buda tizenhetedik század végi visszafoglalásáról szól.
P. G.: És egy hősről, mint Homérosz és Vergilius eposzai. És ahogy Akhilleusz halálát egy jóslatből tudjuk meg, és nem látjuk, ez még nem Hollywood, ugyanúgy nem látjuk Michele d’Aste halálát sem.
Aki nem szólal meg a szövegben, hárman beszélnek róla.
P. G.: Nagyon megszerettem az elbeszélőimet, együtt tudtam velük lélegezni – ők is sokban támaszkodnak az olvasmányaikra, amik elérhetőek voltak számukra. Még a felvilágosodás előtt vagyunk, a barokk idején, mikor az ember egyik lába még abba az analógiás gondolkodásba lógott bele, ami a középkor öröksége. Mások a létezésről szóló víziók, amikben lubickolnak. A könyvborító negatív pompájában is ott a barokk. De már annak a gondolkodásnak a csírái is jelen vannak, amiket a felvilágosodás önt szavakba, s amik a mi korunkig vezetnek. Írás közben a legnagyobb gyönyörűséget az szerezte, hogy a két gondolkodás találkozási pontjait bemérjem.
A barokk víziókban s a könyv történetében, képeiben szépség és borzalom, értelem és értelmetlenség, racionális és irracionális folyvást egymás mellett van jelen, egymásba játszik.
P. G.: A megmagyarázhatónak és a tökéletesen értelmetlenségnek a központi szimbóluma a csontváz. A kor tudományossága egész máshogy értelmezte, mint a mai orvostudomány. Egyrészt az esztétikum felé tolta el az értelmezését, másrészt a misztikum felé. A szkeleton érintkezik az absztrakt geometriai formákkal is és azzal az analógiás gondolkodással is, amiben a teremtés teljes összhangot alkot – ez az összhang épp a barokkban kezd felbomlani.
A halál hangsúlyosan jelen van a kötetben, már a címében is szerepel.
P. G.: A barokkban ott az ars moriendi, a halál, a meghalás művészete. Esztétikumnak tekintette a halált, az életet pedig olyan alkotásnak, aminek a halál a betetőződése. Az antikvitásban és a kereszténységben számtalan példa akadt arra, hogy miként kell egy életet megalkotni, végigélni. Ezért tettem mindegyik elbeszélőm, sőt, saját magam alá is egzisztenciális tétet. De mindegyik elbeszélőm ráfázik arra, amit elbeszél. Nem tudunk valamit úgy elbeszélni, hogy ne hasson vissza ránk. Az elbeszélők beleégnek az elbeszélésükbe – és a saját létezésükbe is. Az első mondat a maga kétérteműségével, írás és sírás egybecsengetésével a létezés kockázatosságát is jelzi.
A könyv számomra szól a történések leírhatatlanságáról is.
P. G.: Ami történt, megközelíthetetlen.
A harmadik, mindössze néhány oldalas rész elbeszélője rendkívül talányos. Lehet például a könyv legelején említett emlékezőművész. | hirdetés
 |
|
P. G.: Éppenséggel igen, értelmezhető úgy, mint az ő, múlt- és jövőbeli eseményeket vegyítő szövegkazlának kivonata, de a textus nem kényszerít erre, megáll a saját lábán is.
Említetted, hogy ebben a részben Áprily- és Jékely-idézetek vannak. Áprily Lajos a dédnagyapád, Jékely Zoltán a nagyapád. Személyük és életművük mennyire fontos a számodra?
P. G.: Személyesen csak a nagyapámat ismertem, az egyik leginkább szeretetre méltó ember az életemben. Ahogy a bécsi ostrom után maradt holttestekből a kapucinusok felállítanak egy oltárt, úgy állítottam az utolsó részben én is egyet, amit az ő metaforáik éltetnek.
A főhősödhöz, Michele d’Astéhez milyen a viszonyod?
P. G.: Imádtam, az az igazság; a rajongásig szerettem a fiút. Óriási élmény volt olvasni a naplóját, amit 1683 és 86 között írt – s ami persze hamisítvány is lehet, nem tudhatjuk, nem voltunk ott. Részt vett Bécs és Buda ostromában, illetve a közbeeső ostromokban. Sosem azt írta le, hogy érzi magát, milyen a viszonya a világhoz, hanem azt, mi történik. A barátja látta el széljegyzetekkel a naplót: mi történt Michele báróval ekkor meg ekkor – a könyvemben fontos motívum a barátság is. A napló és a széljegyzetek különbségében ott a különbség, a két világ különbsége: azé, amiben mi élünk s azé, amiben a tizenhetedik századi Európa létezett. Más volt a viszony a saját testünkhöz és lelkünkhöz. Ezt a különbséget találtam elbeszélésre méltónak.
Régebben jobban része lehetett valaki a világnak?
P. G.: Michele önmagát Aeneas utódának éli meg. A római patríciusok utódának pedig úgy kell meghalnia, hogy a szerelmes nőt lepattintja, mint Aeneas Didót és elindul a csatába. És a halálát esztétikumként fogja fel.
Szép és értelmes élet ez szerinted?
P. G.: Abszolút nem, de abszolút igen is. Metafora az ő léte is, minden csak metafora annak felmutatására, hogy a saját életemről, a saját szerelmemről és a saját halálomról mit gondolok.
Az élet…
P. G.: Az élet rút és értelmetlen. Én már nem vagyok barokk figura.
De talán adhatunk neki valami értelmet.
P. G.: Persze, meg lehet írni, és akkor valamilyen nagyon korlátozott értelemben tényleg megtörténik. Egyébként minden hanyatt-homlok zuhan a feledésbe, a történeteink és mi magunk is.
Írni azért jó, nem?
P. G.: Írni pompás!
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
