Interjú
„Rendet tartok a szekrényemben is”
2010-03. szám / D. Magyari Imre
Tóth Krisztina rögtön 1989-es első verseskötetével, az Őszi kabátlobogással a kortárs irodalom élvonalába került, s újabb és újabb, díjakkal és külföldi kiadásokkal igazolt könyvei egyre jobban megszilárdítják a helyét.
 Néhány éve rövid írásokat, tárcanovellákat is elkezdett írni, ezekből olvashatunk most egy válogatást Hazaviszlek, jó? címmel. A beszélgetés után együtt jövünk el tőle. Botladozom a hóban, ő határozottan megy, azt mondja: „Milyen gyönyörű telünk van, nem?”
Sokakat megleptél, amikor prózával jelentkeztél. Meglepő volt a számodra is?
T. K.: Nem, mert mindig is szerettem volna prózát írni, csak sokáig volt bennem valamiféle görcs. Azt hiszem, túl sokat ültem a mondatok fölött, vers-sűrűségűre próbáltam ülepíteni a prózát, amitől rendszerint olvashatatlan lett. Aztán 2005-ben felkértek egy internetes napló írására, amit olyan gyorsan kellett csinálni, hogy nem maradt időm görcsölni. Akkor valahogy ráéreztem a prózaírás örömére.
Tulajdonképp az is meglepő, hogy írsz, hisz képzőművésznek készültél.
T. K.: Nem készültem én semminek. Érdekelt mindenféle, de nem volt határozott elképzelésem arról, hogy mit akarok csinálni, csak azt akartam, hogy hagyjanak békén. A Kisképzőbe jártam, ötvös szakra, de éreztem, hogy ez nem igazán nekem való. Megtanulhatok ugyan rajzolni, de sose leszek könnyed. És nem is éreztem jól magam az iskolában: nem az iskolával volt bajom, hanem magammal. Nem voltam – és ma sem vagyok – csapatjátékos, a kamaszkorban pedig minden a közösségről szól. Én pedig nemhogy másokkal, magammal sem találtam meg a hangot. Ekkoriban már írtam verseket. Később nem a képzőművészetire, hanem a bölcsészkarra jelentkeztem. De nem szakadtam el a kézművességtől sem, itt az üveges-műhelyem a konyha mögött.
A bejárati ajtó ablakát Te csináltad?
T. K.: Én. Tizenkét éve lakom itt…
Ha már a lakásról beszélünk: sehol nem látok tévét.
T. K.: Nincs. De nem is hiányzik különösebben. Miért, kéne?
Az alkotásaidat a jóindulatú, akár részvétet is érző kívülálló szemlélete hatja át. Azé, aki megfigyeli a dolgokat és beszámol róluk. Ez a magatartás a kamaszkorodban alakult ki?
T. K.: Még korábban. Az attitűdjeink korán kialakulnak. Kijelölődik számodra egy hely a világban, amit elfoglalsz, és csak nehezen tudsz róla elmozdulni, ha egyáltalán el tudsz. Én gyerekkoromban sokszor azt éreztem, hogy a periférián vagyok, és próbáltam megkeresni ennek az előnyeit – mert vannak előnyei. A nagylátószög például. Minél messzebb állsz, annál nagyobb szeletet érzékelsz a környezetedből.
Ma már kiegyensúlyozott lennél?
T. K.: Igen, azt hiszem. És nem várok sokkal többet magamtól, mint amire képes vagyok.
Nyilván másból lesz próza és másból vers.
T. K.: De a gyökerük, bennem legalábbis, közös. Az epika ugyanolyan mélyről jön, mint a líra. Csak az epikánál a szövegben van a történet, a lírában a szöveg mögött.
A kötet sok írása pesti, budapesti írás, feltűnnek a város helyszínei, a metrómegállók, a Blaha, az Oktogon, a Moszkva tér. Előfordult, hogy a metróval továbbutaztál két-három megállót, hogy megtudd egy történet végét?
T. K.: Persze. Vagy belefelejtkeztem egy arcba. Az emberek nagyon dühösek, ha rajtuk felejtem a tekintetemet. Pedig nem tolakodni akarok, csak nézek. Vonzanak a részletek. Kamasz koromban rám szóltak, ne hajtsam le a fejem. Néztem a cipőket, azt, hogyan tartják az emberek a lábukat. | hirdetés
 |
|
Két évet töltöttél Párizsban, gondolom, kint is maradhattál volna, Koncz Zsuzsa mégis azt énekli a neki írt sanzonodban, a Balkonban: „úgyis tudod, hogy visszatérsz”. Honnan, miért tudod?
T. K.: Párizs régen volt. Soha nem akartam innen elmenni, engem minden ideköt. Ez a nyelv az anyanyelvem, ez a város a szülővárosom. Olyan, amilyen, de a rondaságaival együtt is szerethető.
Nagyon személyeseknek tűnnek a kötet írásai. Mennyi bennük a fikció?
T. K.: Ez változó, van, amelyikben semmi sincs, van, ami pontosan így történt, például a Teiresziászban megírt eset. Tényleg beszédbe elegyedett velem egy hajléktalan a Kossuth téri metrómegállóban, a kutyás férfi szobránál. De nem az a lényeg, mi egy írásban a valóság és a fikció aránya, hanem az, hogy az írás utat nyit-e egy másik dimenzió felé.
Aligha véletlen a Teiresziász cím… Sőt, az egyik novella egy őrangyal monológja! A legtöbb írásban ott a humor, az irónia. Örökölted?
T. K.: Feltehetően: édesanyámnak kegyetlenül jó humora van. Vagyis inkább kegyetlen, mint jó, legyünk pontosak. Az olyan helyzetektől félek a leginkább, amikben elvesztem a humorérzékemet. Az hagyjon el utoljára, előbb veszítsem el a szemem világát, mint azt.
Humoros a borító is, a disznófejű nagyasszony.
T. K.: Én találtam rá erre a képre. Nagyon megfogott a komoly pózban, összezárt térddel üldögélő disznófejű nő.
Aki aligha tudja, mi van a nyakán… Van, amikor a humor sem segít. Az egyik legtorokszorítóbb írás a Szólánc: a vonaton egy férfi a főszereplő nőt a saját gyereke előtt alázza meg. Lezsidózza, lecigányozza, felrúgja a szatyrát. Ez is fikció?
T. K.: Itt se az a fontos, hogy hozott anyag-e vagy kitalált sztori, hanem hogy közvetít-e valamit a mai magyar állapotokról. Ha úgy érzed, megtörténhetett volna, mindegy, hogy megtörtént-e.
Meddig lehet kívülállónak maradni? Hisz van, amikor a helyzet, például egy nagy szerelem vagy egy súlyos betegség, magába ránt, s van, amikor más okból be kell lépned a szituációba.
T. K.: Hááát igen. Ott csak az idő segít, akkor lesz valami rálátás. És ha rálátok, akkor már lehet írni róla.
Mindegyik köteted nagyon szigorúan komponált, mindegyikben nagy a rend, ebben is: öt ciklus, tíz-tíz írással, amiket összeköt egy motívum, az utazásé vagy a szerelemé.
T. K.: Rendet tartok a szekrényemben is és a műhelyemben is: ha keresek valamit, legyen a helyén. Szeretek rendet tartani a dolgok közt, nagyobb rendszerekbe, összefüggésekbe állítani őket.
Ez válasz a világ rendetlenségére, kaotikusságára?
T. K.: Persze. A megírás pillanatában minden élmény átkerül a múltba. De csak akkor kerülhet oda, ha megvan a forma és elmondhatóvá vált. Amíg nem írtam meg, addig a folyamatos jelenben kering, hol itt, hol ott bukkan fel. Kell találni egy helyet neki az emlékezetben.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
