PM Online | Könyv

Az idén 77 éves Cormac McCarthy öregkorára vált széles körben elismert és népszerű íróvá. A négy évvel ezelőtti, Pulitzer-díjas regénye cseppet sem könnyű falat, sőt, a legszomorúbb, legkiábrándultabb könyv, amit olvastam.

Hiába ismerte el a kritika korábban is már az 1933-es születésű McCarthy munkáit, mégis csak az ötödik, 1985-ös Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen című regényével futott be, majd az azt követő, 1992-es Vad lovakkal erősítette meg pozícióját. Pedig történhetett volna másképp is. A William Faulkner-i hagyomány legeredetibb folytatójának tartott szerző ugyanis hatalmas szerencsével indult a pályán. Első regénye (The Orchard Keeper) 1965-ben annak az Albert Erskine-nek az asztalán landolt, aki Faulkner 1962-es haláláig a nagy amerikai klasszikus szerkesztője volt. Ezután húsz évig McCarthy könyveit gondozta. Az író kapott számtalan elismerést ez idő alatt, ám az igazi berobbanás még sokáig váratott magára. Erskine, bár tekintélyes és jó meglátású szerkesztő volt, mégsem hozott szerencsét McCarthy számára. Jellemző módon pont onnantól datálódik az író felemelkedése, amikor kettejük munkakapcsolata megszakadt. A Véres délkörök 1985-ös megjelenését követően McCarthy csillaga lassan, de biztosan kezdett emelkedni, és a csúcsra, ahol jelenleg is áll, a 2005-ben megjelent Nem vénnek való vidék című regényével jutott fel. A könyvből 2007-ben 4 Oscar-díjjal (a legjobb filmnek járót is megkapta) jutalmazott film készült a Coen fivérek rendezésében. Az olvasók után az álomgyár is felfedezte az írót és nem kimondottan cukormázas történeteit. A 2006-os Az útból is készült film, Nick Cave jó barátja, John Hillcoat vette kézbe a regényt, a film rövidesen nálunk is bemutatásra kerül. És közben már a Véres délköröket is forgatják.
McCarthy prózája húsbavágóan erős, központozás nélküli és minimalista. A képei csupaszak, mégis lenyűgözőek. McCarthy rendkívül filmszerűen ír. Talán ezért is készült a két regényéből szinte szöveghű filmadaptáció. Egészen egyszerűen oda kívánkoznak, a gyöngyvászonra. Az út című regény olyat tud, amit egy darab, a végítélettel riogató, összeesküvés-elméletekkel megküldött, hatásvadász regény vagy film sem tud. Igazi rettegést vált ki az olvasóból, valódi, hosszan tartó hatást gyakorol rá. Nincs benne földrengés, se árvíz vagy cunami, mégis ijesztő mindaz, amit McCarthy papírra vetett. Valamiféle világégés után járunk, a Földet kifacsartuk, feldolgoztuk, és lassan leheli ki a maradék lelkét is. Nincsenek már állatok, a növények feketék és halottak, a társadalom felbomlott, csak néhány ember lézeng a világban, egymást nagy ívben elkerülve, mert szinte nincs már más ennivaló, csak a túlélők. Ebben a világban egymást eszik meg az emberek. De Az út mégsem horrortörténet. Akkor sem, ha szerepel a regényben pár félelmetes és véres epizód is. Itt mindennek célja van, a kannibalizmusnak is, s nem csupán annyi, hogy az olvasó rettegjen. Nem a hatásvadászat a cél. Az út egy tüdőbeteg apa és kisfia vándorlásának története, ahogy megpróbálnak délre, a melegbe jutni, a halált jelentő hideg elől. Névtelen főhőseink vándorlásának bemutatását arra használja a szerző, hogy olyan alapvető értékeket mutasson fel, s emelje ki fontosságukat, mint az összetartás, a hit, a remény és a szeretet. Amiket ha nem tartunk szem előtt, akkor pontosan oda fogunk jutni, mint a regény összes szereplője: a kínkeserves földi Pokolba.