Interjú
„Kapcsolat, írás-olvasás által, erre mindig szükség lesz”
2010-09. szám / D. Magyari Imre
CSaplár Vilmos kapta a Kalligram Kiadónál megjelent, Hitler lánya című regényéért idén az AEGON Művészeti Díjat, amit 2006 óta minden év tavaszán rangos zsűri ítél oda egy alkotónak az előző esztendőben megjelent kiemelkedő alkotásáért.
Ez az interjú e-mailben készül. Mikor jelent meg a számítógép az életedben, hogyan hatott rád mint íróra?
Cs. V.: Az Igazságos Kádár János volt az első regényem, amelyet laptopon írtam. Szerintem a szövegszerkesztő program leképzi az emberi agy működését, ahogy jönnek a mondatok, írhatom, utána meg azt csinálok velük, amit akarok. Nagyon fölszabadultnak érzem magam tőle. Nincs görcs, hogy mi kerüljön papírra, mi lesz majd, ha újra kell írnom ezt meg azt.
Hitler lánya – ütős cím. Láthatóan fontosak Neked a címek, ha hoszszúak – Vásárlóink figyelmébe ajánljuk a Zaporozsec ’968-as típusú gépkocsit –, ha rövidek – Én.
Cs. V.: A cím a könyv fontos része. Nálam vagy már megvan a munka elején, vagy közben kitalálom. Olyan nem volt, hogy gyötrődtem egy kész munka fölött, mi legyen a címe. Az egyetlen szempont, hogy nekem tetsszen.
Számomra a Hitler lánya többek közt arról szól, hogy a nagy történelem (nagytörténelem?), a nagypolitika ott van, ha akarjuk, ha nem, a legszemélyesebb történeteinkben is: Kucor Fanni gyerekének akár Hitler is lehet az apja, aki még kezdő tömeggyilkosként maga alá gyűrte szegényt. Ez elfogadható olvasat számodra?
Cs. V.: Ez is. Az úgynevezett nagy történelmi alakok közülünk jönnek. Akkor is, ha nagyszerűek, akkor is, ha borzalmasak.
Koszos kis életünk pedig igencsak determinált, eltorzulunk, szerepekbe kényszerülünk, még a nevünket sem tudjuk. Szelencék vagyunk Isten kezében, és nem is Beethovent játszunk…
Cs. V.: Egész jól hangzik. Miért nem írsz a Hitler lányáról esszét?
Lenne kedvem hozzá. Mi adta egyébként az ötletet a Holdfény szonátát játszó, igencsak kalandos sorsú szelence történetéhez?
Cs. V.: Közvetlenül a regény írása előtt írtam egy forgatókönyvet Beethoven életéről. Gyerekkoromban sok Andersent olvastam, ő a tárgyak meséjének mestere. De igazából csak találgatni tudok. Egy pillanat volt, a pillanat elmúlik. A szelence áldozattól gyilkosokig, gyilkosoktól fölszabadítókig vándorol. Utólag azt gondolom, hogy elég jól megmutatja a birtoklási vágyon keresztüli emberi kapcsolatokat. Mely vágy természetesen a mindenki által nagyra becsült és magasztos zene mögé rejtőzik.
Sok írás jelent meg a könyvről. Érdekelnek-e? Okoznak-e meglepetést, váltanak-e ki dühöt? Változtatnak-e a művedhez való viszonyodon?
Cs. V.: Ez attól függ, hogy mennyire veszi komolyan magát és a könyvet, az, aki írja. A legutóbbi időkben a Jelenkor kritikája és Gács Anna laudációja megbizsergették a viszonyomat a saját munkámhoz. A 2000 című folyóirat „margináliája” is élményt jelentett. Többen írták a szerkesztők közül, az alaptanulmányt Margócsy István, de például Szilágyi Ákos egy kis esszét illesztett mellé. Na, itt voltak pillanatok, több is, amikor megálltam, újra elolvastam a szövegeket. Nem tudtam, de most már tudom, gondoltam… Dühöt? A Holmi kritikusa azt akarja az olvasóval és velem elhitetni, hogy a háromrészes regény első két része kitűnő, a harmadikban pedig „valótlanságokat” írok a Kádár-korról. Eszembe juttatta a hetvenes évekbeli, pártideológiától vezérelt kritikákat. „Jé, még van ilyen?”, csodálkoztam. | hirdetés
 |
|
Neked miről szól a könyv?
Cs. V.: Én megírtam a regényt. Arról szól, amit írtam.
Mintha nem szívesen beszélnél a műveidről.
Cs. V.: Ez egy rendszer, író és az olvasók között. Íróként úgyis erős pozícióban vagyok, nem jó, ha eluralkodom még a magyarázataimmal is. Ráadásul miért tudnám én jobban, hogy mi mi, mint az olvasó.
Az AEGON Művészeti Díj hárommillió forinttal jár. Mire költöd?
Cs. V.: Írhatom tovább az új regényemet, nem kell mást csinálnom.
Hogy és hol írtad első köteted, a Lovagkor novelláit?
Cs. V.: Zaklatottan, valamint kalandos ifjúkorom változatos helyszínein, 1968 és 1970 között. Egerben, egy budapesti belvárosi „koporsószobában”, albérlőként, egyetemi előadóteremben, menzán. Szóval, a harcok szüneteiben, távol a „várúrnőtől”, mint a lovagok.
Nem félted-e az irodalmat, az olvasást az internettől, az e-könyvtól?
Cs. V.: Kapcsolat, írás-olvasás által – ember és ember közt erre mindig szükség lesz, akármin is írják és olvassák a szövegeket. Ráadásul az író speciális tevékenységet folytat, amit más nem.
„Igazságos Kádár János” idején a politika legalább úgy csinált, mintha fontos lenne neki a kultúra…
Cs. V.: Egyáltalán nem vágyok onnan semmire se vissza! Nekem az írás a szabadságról szól, talán nem véletlen, hogy a nagy írói sikereimet annak a korszaknak a végén és utána értem el.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
