PM Online | Könyv

Mindig beleborzong az ember, ha nagynevű művészek újonnan előkerült, korábban nem ismert műveiről hall. Legutóbb Picasso 271 darab, hivatalos lajstromba nem vett alkotására bukkant rá egy villanyszerelő, és ilyenkor

óhatatlanul arra kell gondolnunk: mennyi ismeretlen kincs bújhat még meg a föld alatt, magángyűjteményekben, padlásokon s másutt. Nem is olyan távoli ez az összevetés Bodor Ádám legújabb kötetére, Az utolsó szénégetőkre nézve.
A most kötetbe rendezett novellák ugyanis nem „újak”, nem is számítanak már első közlésnek. Mégis ismeretlenek. Bodor Ádám írásai 1978–81 között folytatásonként már megjelentek az erdélyi Utunk című folyóiratban; képzelhető, hogy mekkora olvasottságra, ismertségre tettek tehát szert ezek az igen jelentős művek. Kuriózumnak tekinthető, a kortárs irodalmi mércével mérve pedig szenzációszámba ment, amikor az Élet és Irodalom szerkesztője, Báthori Csaba bejelentette, hogy rátaláltak, újra felfedezték ezeket a rövid lélegzetű írásokat és kéthetenkénti rendszerességgel le is hozták ezeket a lapban.
Bodor Ádám nem különösebben termékeny szerző, így a nagyközönség számára most, keletkezésük után harminc évvel hozzáférhetővé vált művek kincset érnek – még ha ebben a tekintetben már sántítana is a fenti Picasso-párhuzam. Döbbenetes, hogy a jellegzetes stílusjegyek már harminc évvel ezelőtt is ennyire kirajzolódnak a szerző munkásságában, az írások ereje, frissessége mit sem fakult az elmúlt évtizedek alatt. Ugyanaz a sűrű, balladai szövésű világ bontakozik ki – már amennyire kibontakozik –, erősen hangulatteremtő nevű hősök és helyszínek, komor, balkáni világ. A késői hetvenes évek, korai nyolcvanas évek Romániája ihlette ezeket az írásokat, ha azt vesszük, szomorú, hogy még ma is pontosan értjük, átérezzük őket, és hogy Bodornak sem kellett gyökeresen megváltoztatnia írói stílusát. Egy-két írásról azt érezhetjük: csoda, hogy megjelenhetett annak idején, még ha egy marginális, magyar nyelvű folyóirat fogadta is be ezeket a bomlasztó hangulatú, „zavaros” esszéket Ceausescu birodalmában.
Különösen nyugtalanító hatású, hogy a történeteknek nincsen végük, nem fut ki lezárásra a cselekmény; többnyire csak abbamaradnak, elhallgatnak a történetek. Nincs slusszpoén, ugyanakkor „poén”, szellemesség, fanyar humor akad a legtöbb írásban. („A vacsora az már odalenn, kahét földön lesz, a legendás kahét vendégszeretet szellemében. Minden nép vendégszerető. A hagyományos vendégszeretet minden nép sajátos jegye.” – 130. o.) Nem bújnak elő tehát történetek ezekben a hangulatjelentésekben, az egyetlen laza összekötő elem, hogy számos írásnak bizonyos Menyhárt doktor a főhőse, vele történnek a történésnek nem is nevezhető apróságok. Hozzá sem kerülhetünk igazán közel, mindvégig titokzatos idegen marad. De érteni véljük. Fontos kötetté válnak, fontos könyvvé állnak össze a megkerült novellák. Jó, hogy szem elé kerültek.