5
Hermann Hessét hallgatni igazán embert próbáló feladat, viszont e hallgatás, ha már egyszer létrejött, önmagában átértelmezi a hangoskönyv és a Hesse-féle fejlődésregény műfaját.
Azaz: megtanít hangoskönyvet hallgatni. Elmélyedve, belefeledkezve, odakoncentrálva, ahogy az ember kizárólag a komolyzenére figyel. Mintha Máté Gábor kissé lassan, tagoltan ejtett mondatai, visszafogott hangja egy egyszemélyes oratóriumot szólaltatna meg. Vagy egy szimfónia 12 tételét, amelyet csak azok képesek végig befogadni – ha nem is egyben mind a 300 percet –, akik maguk is, mint ahogy Sziddhárta, keresők. Mert „ha valaki keres, könnyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit látja vagy hallja meg, amit keres”. Másképp nem lehet. Csak úgy, olvasás, mosogatás közben nem lehet. Ez nem könnyű-, ez komolypróza. Valami, ami igazán csak a „keresők” bölcsességre vágyásával érthető, ami viszont vagy van, vagy nincs. A tudás, ahogy Hesse is mondja, átadható, a bölcsesség azonban nem. Bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodrásához igazodni, csodákat tenni általa, de kimondani és megtanítani nem lehet. Hallgatni is csak azok tudják, akik, ahogyan Sziddhárta is, sokáig élték az e világi, gyönyörű életet, és mégsem váltak részesévé annak. Akiknek a világ fiai, a „gyermekemberek” egy kicsit még mindig vagy már idegenek. Aki otthon van a világban, az nem érti, mit akar Hesse, annak 300 perc bölcselkedésnek, unalmas, ezoterikus okoskodásnak hathat az egész. Még akkor is, ha kötelezően Hesse-rajongó, és akkor is aléltan hallgatja a hangoskönyv utolsó tételét, amelyben maga a nagy Hermann Hesse beszél ékes németséggel a kenyérről, ha esetleg nem is érti.
|
vissza
vissza a lap tetejére
