PM Online | Korábbi cikkeink

Tavaly nyáron Finnországban járván a vonatablakon át vágyódva nézegettem a tavak mentén álló faházakat, újra meg újra felfedezve egyet, amiben

jó lenne élni, úszva, szaunázva, sétálva az erdőben, szóba elegyedve közlékenyebb rénszarvasokkal. Acsai Rolandnak és párjának, Acsai Varga Verának megadatott, hogy hosszabb időt töltsenek északon, könyvükben különös hangulatú, titokzatos szavak sorjáznak: Kemijärvi, Napapiiri, Joulu s főleg Kakslauttanen. Könyvükben, mert bár csak Acsai Roland neve szerepel a borítón, kettejük közös műve ez a szép kis kötet, a versek és a feleség, Acsai Varga Vera festményei egyenrangúan idéznek meg egy időszakot, amit a táj szépsége s az együttlét öröme maradandó, irigylendő idillé varázsol: „Finnország: folyamatos jelen idő.” Nem tudjuk pontosan, mit csináltak Finnországban. Voltak. Léteztek, átélték a létezés boldogságát, közelebb kerülve az éghez, ami ott tükröződik a tavak vizében. A költemények és a képek ezt az idillt fogalmazzák meg újra meg újra, a kitáguló pillanatot: „Ma pont annyi idős vagyok, / Amennyi mindig is voltam. / Ma pont abba vagyok szerelmes, / Akit mindig is szerettem.” A köznyelv szinte észrevétlenül válik költőivé, csak néha zökkenti meg egy-egy képzavar (már miért lenne a mókus a természet örökmécsese?). Be kéne lépni a „zuzmók idejébe, a fényébe, hattyúkéba”, ami talán nem is lehetetlen, ha a legtöbbször csak a vonatablak jut is. Hisz ott a tó, a ház, az ég.