Konrád György április másodikán töltötte be 75. születésnapját. Ebből az alkalomból barátai Isten hozta a látogatót címmel köszöntőkönyvet
 készítettek a számára, egyetlen példányban. Az egyetlen példányból a Kőrössi P. József vezette Noran Kiadó jóvoltából száz lett: október 30-án, a múlt csütörtökön e példányokat adták át a szerzőknek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol az író készülő művéből is felolvasott. E jeles ünnep kapcsán elmélkedünk a különleges könyvekről.
Könyvebb könyv
Először is persze meg kéne határozni, mi a különleges könyv. A különleges könyv nem feltétlenül szép, bár létrehozói általában adnak a küllemére is. Talán attól különleges, hogy valamiképp könyvebb könyv, mint a többi. (Ez nem kifejezetten tudományos meghatározás, de a PM, legalábbis pillanatnyilag, nem szakfolyóirat.) Lehet különleges az alkotók szándéka szerint, mint például a Konrád György születésnapjára készült, de lehet különleges attól függetlenül is, például a sorsa, a szépsége, a tartalma vagy a ritkasága miatt – s egészen szubjektív okokból is: számunkra különleges valamiért. Gyerekként szüleim polcán találtam rá egy piros könyvre. A borítóján semmi, csak a gerincén olvasható apró betűkkel: József Attila versei. Belül pedig a második oldalon: „Sajtó alá rendezte: Bálint György, Felelős kiadó: Cserépfalvi Imre”. Évszám nincs benne, dedikáció viszont igen: „Katalinkának”, édesanyámnak vette valaki 1948-ban. Hogy Bálint György és Cserépfalvi Imre kicsodák, azt megtudtam az évek során, hogy a kötetet ki adta ajándékba (egy régi barát? egy udvarló? maga Cserépfalvi?), azt nem. Bizonyos bejegyzések (hűen utánzott tanári szignók stb.) tanúsága szerint sokat lapozgattam ezt a bibliapapírra nyomott, nem túl szép példányt – én ebből ismertem meg József Attilát. Érdekes, külön megjelöltem a Kész a leltár című verset, még azt is gondosan odaírtam, hogy 1968. november 30-án, szombaton Berek Kati mondta el a tévében. „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Akkor csak tetszett, ha jó szó ez ide. Ma már értem is, a fene egye meg.
Szerb Antal öröksége |
Apai örökségem Szerb Antaltól A világirodalom történetének 1962-es kiadása. (Olvastam azért meséket is, például Thomas Manntól Az elcserélt fejeket.) Fontos az évszám, az időszak tette különlegessé a könyvet, lévén szövege a kor igényeinek megfelelően átalakított, azaz megcsonkított, amit a Magvető becsületesen be is vall, sőt, meg is magyaráz: „A szovjet irodalmat, valamint a kisebb népek irodalmát ismertető fejezetet, illetve függeléket elhagytuk… Feleslegesnek látszott ezeknek az azóta elavult fejezeteknek a közlése…” Még megtudtuk volna, ami például Katajev Sikkasztók című regényéből Szerb Antal szerint kitűnik, nevezetesen, hogy „a szovjetben is egészen jól, egészen úri módon és egészen ostobán el lehet mulatni nagy pénzösszegeket, amelyhez nem tisztességes módon jut az ember”. (Bár ezt megtudtuk, ha máshogy is.) És a könyvhöz még utószót is írattak! Istenem, mennyire féltek és mennyire bornírtak voltak! A kiadók hasonló barbár csonkításaiból Szörényi László irodalomtörténész egy egész könyvre valót gyűjtött össze. Szerb Antalnak van egyébként egy kis írása, ami a témánkba vág: a szép könyvről elmélkedik pár sorban, elmesélve egy kitalált történetet: Maestveldt városának ostromakor Puxus Oppidanus, a híres németalföldi kora-humanista háza is kigyullad. Kivonszolják az égő házból, de ő még visszarohan egy könyvért. Mit hozott ki? – kérdezik barátai. „Nem is tudom – felelte Puxus –, de szép… és könyv. Hogy ne legyek egyedül az éjszakában.” 1942-ben írta ezt Szerb Antal: már erősen sötétedett, de ő még hitt a könyvekben. Naiv lett volna, vagy ez az egyetlen lehetőségünk?
Szamizdatok
Konrád Györgynek honlapja is készült a születésnap alkalmából (meglepő módon: konradgyorgy.hu), rögtön az első lapon egy megszívlelendő gondolat: „Legyünk nyugodtan furcsák, széles mosoly, de semmi sértődés.” Hát, nehéz megtartani. Szívesen megkérdezném az ünnepeltet, hogy tényleg nincs-e benne semmi sértettség. Hisz ha valaki, ő igazán lehetne sértett. A honlap egy helyén fotó, rajta a valamikori demokratikus ellenzék néhány tagja, fiatalon: Rajk László, Petri György, Konrád és Eörsi István, a 2005-ben meghalt „könyörtelen bajkeverő”, ahogy Babarczy László nevezte. Eörsitől emlékkönyvben búcsúztak a barátai, ez a Kis János és Kőrössi P. József szerkesztette mű is különleges, ahogy különleges volt Eörsi is kíméletlen igazságkeresésével és tűéles gondolataival. Egy társaságban váltottunk egyszer néhány szót az Írók Boltjában. Valamelyik közszereplőről mondta felháborodottan: „És ami a legszörnyűbb: tudja, hogy hazudik!” Vannak így néhányan. Igencsak különlegesek az ellenzék egykori kiadványai is, magam büszkén őrzöm például a Beszélő első példányát, Illyéstől a Szellem és erőszakot, Petritől az Örökhétfőt. A legelső magyar szamizdatot Kornis Mihály indította útjára 1978-ban, ez volt a Napló, amit többen vezettek. Kornis honlapjának első oldalán szintén egy fontos mondat: „Minden ember abszolút kivétel.”
Facsimilék
Különleges könyvek a facsimilék is, a könyvtáramban külön polcuk van. „Balassa Balintnak Istenes eneki (Nyomtatott Bechben)”, „Tinodi Sebestien” Cronicája, „Cároli” Gáspár Bibliája… Jó őket lapozgatni, kitágul az idő. Nemrég jelent meg hasonmás kiadásban Weöres Sándor egy füzetkéje – tényleg az: egy füzetbe írta erotikus s olykor egészen obszcén verseit, melyek egyikén annak idején Simon István, ki tudja, miért, annyira felháborodott, hogy ellenverset írt. Pontosabban nem tudom, hogy a felháborodást kiváltó költemény benne van-e a kis gyűjteményben: nem tudtam megvenni. Akadnak ilyen literátus bánatok: lemaradunk valamiről, ami aztán már sosem lehet a miénk. Nagyobb baj, hogy ez nem csupán hasonmás verseskötetekkel van így. Egészen különleges facsimile volt Esterházy Péter egy műve: szintén egy születésnap alkalmából egy papírlapra kör alakban, egymásra róva a sorokat, leírta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Nekem nagyon tetszik ez az elegáns és alázatos gesztus. Szó szerint lemásolni, de ezáltal valahogy mégis újrateremteni a művet, amivel a másolás által mindegy ajándékképp egész bensőséges viszonyba lehet kerülni. Az irodalomnak, hogy váratlanul teoretikus magasságokba lendüljünk, talán ez a bensőséges viszony lenne a lényege, mű és olvasó, szerző és olvasó között. S amely könyv, amely mű ezt a nem is oly gyakori bensőséges viszonyt képes megteremteni: igazából tán az különleges.
|
vissza
vissza a lap tetejére
