Interjú
Kortárs művészet, Harry Potter, Indiana Jones és számítógépes játékok
2008-45. szám / Fuchs Péter
Ahogyan tavaly, idén is elmarad Előd Ágnes előre beharangozott kiállítása a Kiscelli Múzeum templomterében.
 A Mentse meg a világot ön is! című tárlat drága. Furcsa cím – miért akarná valaki megmenteni a világot egy kiállításon? Előd, aki előszeretettel tesz javaslatot arra, hogy a BKV járatain ellenőrök helyett a Harry Potter sorozat túlvilági kísértetei, a Dementorok ellenőrizzék a jegyeket, nem egyszerűen egy kiállítást akar létrehozni, hanem egy gigantikus bombát akar elhelyezni a kiállítótérben, amelyet a betévedő látogatónak kellene hatástalanítaniuk – nem kis munka árán.
Mit keres egy mesébe, vagy legalábbis kalandfilmbe illő cselekedett egy romos templomtérben?
E. Á.: Ez az installáció teljesen úgy működik, mint egy számítógépes játék. A kiállítás maga egy elektronikus vezérlés által szervezett túra, amelyet a néző olyan módon jár be, mintha egy fiktív játék részese volna. A feladatok, amelyeket végre kell hajtani, kb. annyira bonyolultak, mint egy ilyen játékban. Meg kell találnod a nagy piros gombot, megnyomod, és akkor az kinyit egy másikat. De utána vissza kell menned, hogy bezárd az előzőt, hogy egy harmadikat ki tudjál nyitni. És amikor a végén ott vagy a bombánál, amit hatástalanítanod kell, akkor megszabadulsz, és a világ megmentődik.
Nem gondolod, hogy a nézők elsőre idegenkedni fognak egy ilyen feladat végrehajtásától? Hiszen a számítógépes játékosok nem szoktak kiállításokra járni és fordítva. Ehhez hasonlóan sok olyan más munkád is van, amelyik a mai kor popkultúrájának a nyelvén szól a nézőkhöz, akik lehet, hogy nem annyira jártasak abban.
E. Á.: Kétségtelen, hogy a művészetem befogadásához illik ismerni egyes kultfilmeket, történeteket, játékokat. Tudnod kell, mi történik ténylegesen például a Harry Potterben vagy az Indiana Jonesban, hogy valóban felszabadultan tudjál azon nevetni, ha ezt a kettőt összehozza valaki. Amúgy azt gondolom, hogy a mindenkori kortárs művészet mindig az adott kor vizuális kultúrájának hátterében, háttere előtt zajlik, és használja is az adott vizuális környezetet. Mások nyilvánvalóan nem szállnak rá ennyire egy témára, például a Harry Potter és A gyűrűk urának ikonográfiai összevetésére, de szerintem ezzel mindenki kalkulál. Nem is igazán tartom azt kortárs művészetnek, ami ettől teljesen elzárkózik.
| hirdetés
 |
|
 Ebbe a kortárs vizuális nyelvbe a politika is beletartozik, hiszen a politika is a vizuális környezet része?
E. Á.: Magyarországon kicsit nehezebb politikai művészetet csinálni. Például az utóbbi években született streetart darabok között nem nagyon van olyan, ami kimondottan politikai jellegű lenne. Ez azért van, mert teljesen telített a szcéna. Azaz maga az utca telített, ami ugye a színpada az efféle művészetnek. A művészet politikai részéről meg azt gondolom, hogy egyik a másiknak természetes velejárója. Ha kiállítasz, akkor ugyebár állítasz valamit, és ezt az állítást teljes mellszélességgel kell képviselned. Biztosnak kell benne lenned, különben mi jogon mutatod meg az embereknek. Minden erős állítás és alkotás mögött van egy álláspont. Ez már önmagában politika. A szobraim is ilyenek.
Amit a Kiscelli Múzeumba szánsz, egyáltalán nem tűnik szobornak – tulajdonképpen mi az?
E. Á.: Ha megkérdezik tőlem, hogy Mi a foglalkozása kedveském?, akkor szeretem azt mondani, hogy szobrász vagyok, mert aminek van valami térbeli megjelenése, az szerintem szobrászat. Ilyen értelemben azok a virtuális terek is, pláne ennek a virtuális térnek az igaziba való áttétele abszolút szobrászi probléma. Ez a hely (a Kiscelli) eléggé specifikus. A játékokban, vetélkedőkben – amelyeknek az ikonográfiáját én csak használom, kihasználom – az a feltűnő, hogy azok a helyszínek, ahol játszódnak, minden esetben többszörösen használt terek. Például egy rom, amelyet valamelyik későbbi kultúra valamilyen más funkcióra használt. Aztán ehhez a más funkcióhoz én még újabbakat teszek hozzá. Elhelyezek egy bombát, atomreaktorhoz hasonló vezérlőteremmé alakítom át, vagy a főgonosz rejtekhelyévé varázsolom. Erre a „többszörösen használt térre” a Kiscelli Múzeum azért lenne alkalmas, mert jól modellezi a játékokban tapasztalható térrel való bánásmódot.
Minden művedhez ilyen speciális alapossággal választod meg a helyszínt?
E. Á.: Szeretem minden egyes munkámhoz megkeresni a legalkalmasabb teret. Úgy gondolom, a tér is része a kész alkotásnak. A kiállítás ott kezdődik, hogy belépsz a kiállítótérbe. Sőt, még előbb. Talán már akkor, amikor megkapod a meghívót. Van például egy tervem, ami nem valószínű, hogy meg fog valósulni, mert szintén nagyon drága. Ebben személyre szóló szöveggel köszöntené egy beléptető rendszer a kiállítás látogatóit, mert már a meghívóba, amelyet magukkal hoznak, be van építve egy kis tekercs, amely tud egy jelet küldeni az installációnak, hogy most jött meg X. Y. Érdekes, nem? Fanfárok közepette tudatná a rendszer mindenkivel az örömteli tényt: itt van ő!
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
