Camera obscura ékes magyar nyelven annyit tesz, sötét kamra. Egy bizonyos Ibn Al-Haitman nevű arab tudós már 997-ben ír róla, de igazán
 a reneszánsz embere, többek között Leonardo da Vinci fejlesztette tökélyre az eljárást. Azaz, ha teljesen elsötétítünk mondjuk egy szobát, de fúrunk rá egy pici lyukat, a lyukon a szemközti falra vetítődik a külvilág fordított, színes képe. Ez a világ legegyszerűbb fényképezőgépe, ugyanis ha egy dobozzal csináljuk meg ugyanezt: jól leszigeteljük, befeketítjük, hogy ne hatolhasson be a fény, és pl. egy tűvel lyukat ütünk az egyik oldalán, a szemközti oldalára meg belülről egy fényérzékeny papírt helyezünk el, akkor ráexponálódik a külvilág képi mása.
Ősrégi technika, kortárs próbálkozások – ez az, ami a mai Manó Ház kiállítás-sorozatán látható, többek között az idén kiírt Camera obscura pályázatra beérkezett, zsűrizett és díjazott munkák tükrében. A kiállított képek annyira sokfélék és annyira különböző nézőpontokat tükröznek, hogy jómagam nem is vagyok biztos benne, objektíven versenyeztethetőek-e. Mindegyik egyfajta apró, dobozba zárt szelete a valódi vagy épp megrendezett valóságnak, mely ugyanannyira hiteles akkor is, ha absztrakt vonalakat, ha a mindennapi élet egy-egy negatív, falra vetült szegletét ábrázolja, s akkor is, ha a fotóssal együtt egy Barbie baba száguld keresztül a lyukon a pillanat tört része alatt.
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház, |
vissza
vissza a lap tetejére
