Kritika (3)
Gaudí – Győri Balett
2008-48. szám / Szepesi Krisztina
Gaudí azt mondta, organikus építészetét csupán a jövő emberei fogják megérteni. És valóban, életében sok rajongója mellett rengeteg értetlen
 tekintet is körülvette. Nyilván nem véletlen, hogy munkássága ihletésére egy katalán művész, Gustavo Ramirez Sansano készített koreográfiát. Gondolhatták, ő bizonyosan jobban érti Gaudí művészetét, hiszen épületei között élhet Spanyolországban. Olybá tűnik, ennek ellenére sem tudja visszaadni nekünk, mit is érezhet valaki, aki belép mondjuk a barcelonai Sagrada Família templomba, vagy éppen mit akarhatott közvetíteni az építész különleges formáival.
Egyvalami érződik a koreográfiából: a munka. Mert hogy Sansanónak sikerült keményen megdolgoztatnia a Győri Balett kiváló táncosait és olyan koreográfiával túljárni az eszükön – nyilván akaratlanul –, melyhez látványosan annyi koncentrációra volt szükség, hogy az érzésekre már nem maradt idő. Vagyis a tökéletesen kivitelezett, meglehetősen furcsa koreográfia különös, egymásból semmiképp sem következő mozgássorokká vált csupán.
Nem beszélve az előadás nyitóképében megjelenő monumentális díszletelemről, mely az első felvonás jó részében gyakorlatilag láthatatlanná tette a színpad egyik felén történteket, ahogyan középen ormótlanul magasodott. Eleinte azt gondoltam, ez tán nem is baj, hiszen kisebbfajta káosz uralta a színpadot. Tették mindezt a táncosok bézsszínű mezben, nemtelenül, hogy aztán valamilyen oknál fogva egyszer csak a századelőt idéző jelmezekben folytassák a táncot, a közösségből néha szólókkal kiemelkedve. | hirdetés
 |
|
A Gaudít alakító Pátkai Balázs egyébként a produkció nyitóképében ama bizonyos építmény tetején kézmozdulataival mintha karmesterként kezdené dirigálni az eseményeket, majd szinte végig nem mozdul el megfigyelő pozíciójából. A felvonás végén pedig, talán az esten először, érzelmeket visz a produkcióba, ahogyan csupán felsőtestének apróbb rángásaival fejezi ki kényszerű mozdulatlanságát, mindent megmutatni akarását.
A lényeg azonban csak ezután, a második felvonásban következik. Pátkai Balázs és Sóthy Virág pas de deux-je ugyanis oly nagyon elkápráztatóan felkavaró, hogy már szinte túlcsordul benne minden, ami szavakkal tán el sem mondható. Szerelmi tánc ez, igazi szerelemé. Néhány pillanatra annyira valódi, hogy amikor a táncosnő Josefaként kitárja karját az elefántcsonttornyát csak miatta elhagyó Gaudít alakító táncos felé, olyan, mintha valóban nem lenne más vágya, mint hogy megölelje partnerét. E csodálatos pillanatok mindent elhomályosítanak. Mindent, ami előtte volt, és mindent, ami utána történik. Hiába lejt groteszk táncot tengernyi kalapos-kabátos Gaudí a fináléban, hiába röpdösnek színes festékpatronok, emelkednek ki a semmiből a híres templom ablakai, és süllyed a színpad közepén a táncos. Egy dolog marad csupán. Az az ölelés.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
