Forintos emlékeink
2008-49. szám / D. Magyari Imre
Az új fém kétszáz forintos bevezetése kapcsán engem kértek meg arra, hogy írjak valamit a pénzről, körülbelül olyan,
 mint a Jézus Szíve zárdából megbízni Annunciáta nővért, ugyan mutassa már be a budapesti éjszakát. Zsebemben kuncog a krajcár, sőt, olykor határozottan röhög; már ha akad éppen. Viszont egy bölcsész meg tudja magát vigasztalni, hisz a kuncogó krajcárt illetően neves elődökre lelhet.
Harc a Nagyúrral
Ady reménytelen harcát a disznófejű Nagyúrral mindannyian ismerjük. „Messziről hívnak, szólongatnak / És mi csak csatázunk vadul…” – olvashatjuk rögtön az 1906-os Új versekben, a következő évben megjelent Vér és arany pedig már a címével is erre a küzdelemre utal, a témakör versei egész ciklust tesznek ki: Mi urunk: a pénz. Ady amúgy nem volt spórolós alkat, egyszer nyitott csak – állítólag! – takarékkönyvet, mikor 1909-ben megkapta a főváros 2000 forintos irodalmi díját. Szórta a pénzt, borravalót adott még a villamoskalauznak is, gyakorta elfeledkezett azonban számlái kifizetéséről, perelte őt a szabó, a fogorvos. S küszködött a pénzhiánnyal más is. Karinthy „A már a régi görögök is ismerték…” szabványos lexikonfordulatát kifordítva így kezdi a magyar pénzhiány oknyomozó története című humoreszkjét: „Már a régi magyarok sem ismerték a pénzt…” s levezeti, hogy a pénz szó a régi nincs szóból származik: nins, néncs, néndz, véndz, féndz, pénz. Ki tudja… Szabó Lőrincnek van egy költeménye, a Kis Klára csodálkozik: arról szól, hogy a lírai én nem tud pénzt adni a kislányának irkára, sőt, a kislány a lírai én feleségének, a lírai énnének, anyunak a retiküljében sem lel egyetlen pengőt sem. Csodálkozik, „…hiszen mi nem vagyunk szegények!” Hm, ki is a szegény? József Attila szívszorító szegénységéről is sokat tudunk, a „Harmadnapja nem eszek…” pőre valóság volt, nincs benne semmi túlzás. A mai költők szemérmesebbek. De úgy sejtem, hogy az irodalom körüli emberek közül sokan küzdenek megalázó nehézségekkel, átélve például azt, amit Kosztolányi hőse, a fiatal Esti Kornél Zürichben – a szégyenletes kalandot az Omelette à Woburn örökíti meg: néhány frankkal a zsebében beül egy előkelő étterembe, de az előkelő név takarta sima rántottához vizet mer csak inni…
Money, money, money
| hirdetés
 |
|
Nemcsak a magas költészet: a slágerek is foglalkoznak a pénzzel és a pénztelenséggel. Egyáltalán: a slágerszövegek témái nem mások, mint a magas líra témái, csak hogy stílusosan fogalmazzunk, némiképp olcsóbb eszközökkel fejezik ki magukat. Nézzük egy pillanatra a régi magyar filmek dalait – mert a bevételre gondolva minden filmben elhelyeztek egy, de inkább két slágert: „Havi 200 pengő fixszel / ma az ember könnyen viccel…” – szögezi le például a hasonló című alkotás. Napjainkban vajh mekkora az az összeg, amivel az ember könnyen (esetleg kicsit nehezen, de még) viccel? Az Ez a villa eladóban Kabos Gyula jelenti ki felszabadult könnyelműséggel: „A pénzemet máma én mind elmulatom.” Az ilyet nagyon meg lehet bánni! A Szerelmi lázban filozófiai magaslatokra kerülve Csortos Gyula szögezi le: „Az egyik ember gazdag, / az övé minden kincs. / Van palotája, aranyszobája, / csak boldogsága nincs. / A másik ember boldog, / az övé minden dal. / Vidám és lelkes, / olyan szerelmes / – és közben éhen hal.” A tipológia nem tökéletes, mert, bármily szörnyű, akadnak olyanok is, akik egyszerre gazdagok és boldogok – s amúgy is kétséges, hogy az éhhalál küszöbén lehet-e valaki vidám és lelkes, viszonzott érzelmei dacára. De (ha van miből) lépjünk ki a nagyvilágba! Énekeltek a pénzről a Kabaréban is, s témául választotta az ABBA is. S eszünkbe juthat a Koldusoperából Peachum realista songja is: „Csak fuss a pénz után, / de azt az egyet tudd: / mindenki fut pénz után, / a pénz meg hátul fut.” A baj az, hogy nem utánunk. És ne feledkezzünk Mefisztó alapbölcsességéről Gounod Faustjában: „Eladó az egész világ!” S nem is kell az egészet megvennünk: ha kapunk belőle mondjuk egy székháznyit, kellő ügyességgel sokra vihetjük
Érdekes egyébként, mennyi könyv kapható a témakörben. Mérő László: Az élő pénz, A pénz esszenciája, Jaksity György: A pénz könnyelmű természete, Georg Simmel: A pénz filozófiája és sorolhatnám tovább – lehet, változtatnom kéne olvasási szokásaimon, s így előbb-utóbb pénzolvasási szokásokat is kialakíthatnék? Azt hiszem, ehhez külön tehetség kell. Szívesen meghallgatnék erről néhányat a száz leggazdagabb magyar közül, beültetve őket Karinthy bűvös székébe, amiben mindenki igazat mond. Úgy sejtem, a különleges bútordarab, legyen bármily masszív is, hamarosan szétesne.
Forint, fillér, pengő, krajcár
Milyen sokféleképp hívták a pénzt csak Magyarországon is! A forint régi ismerősünk – kinek közeli, kinek távoli: már 1325-től, Károly Róbert idejében vertek nálunk aranyforintot, a tizenkilencedik század második felében ezüstforint is volt, ezt váltotta fel a korona. A név az olasz fiorino pénznévből ered. Jelentése virágocska: a fiore, virág a Firenzében vert pénz neveként terjedt el valamikor a 13. században, mivel a város címerében szereplő liliom az érmekre is rákerült. A fillér szó német eredetű, a négyes jelentésű Viererhez van köze. Pengőnek először a pengő hangot adó ezüst fémpénzt neveztük – a pengő 1927–46 között volt hazánk hivatalos pénzneme. A krajcár, amiből Móriczék csak hetet találtak, szintén német eredetű, olyan (apró)pénzt jelölt, amin ott szerepelt a kereszt, a Kreuz. A korona is hasonlóképp kapta nevét. Karinthy szerint II. Endre azért választotta a kardot, mert reményei szerint eladhatta két koronáért.
Nem akarom esetleges tehetségem aprópénzre váltani, de említsük még meg a fabatkát: a batka a krajcár váltópénze volt a 16. század első felében, olyan keveset ért, mintha nem is pénz lett volna: a szó feltehetően a bab szó kicsinyítő képzős alakja. A nem létező fabatka még értéktelenebb. Nem garasoskodván térjünk vissza a költészethez és idézzük Kosztolányi egy fájdalmas rímjátékát: „Gyerekkorom, mindig téged kereslek, / ha járom a poros-boros Szabadkát. / Mióta labdám elgurult itt, / nem ér az élet egy fabatkát.”
A lexikont nézegetve rátaláltam egy számomra eddig ismeretlen kifejezésre: pénzillúzió. Nagyon szép szó, majdnem, mint a mélyszegénység. Gondolom, mindannyian tudnánk neki jelentést tulajdonítani. De most örüljünk annak, hogy a fém kétszázas immár kézzelfogható valóság – hogy derűsen fejezzem be pályám legtöbb pénzt hozó írását.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
