Az idén 60 (más források szerint 56) esztendős Grace Jonest a hétköznapi emberek nagy többsége a Conan, a barbár és a Halálvágta című
 James Bond- filmből ismeri, mindkettőben erős maszkulin vonásokkal bíró, démoni figurát hoz, akiket, a filmekkel ellentétben, sokáig nehéz elfeledni. És ezzel meg is ragadtuk Grace Jones egyik lényegét, az egzotikus-különleges külsőt. A Jamaicán született, de Amerikában szocializálódott, majd Franciaországban otthonra találó és művészileg kiteljesedő Jones modellként kezdte a pályát. Elég gyorsan haladt felfelé a karrierlétrán, melynek csúcsán a szupermodellek szűk körének tábora található. Jones neve a mai napig felkerül az összes „minden idők legjobb szupermodelljei” típusú szavazások első húsz helyezettje közé. Ám a modellkedés nem túl hosszú életű hivatás, az ébenfekete, nemtelen robot külsejű Jonesnak is váltania kellett, s a döntése a popzenére és a filmezésre esett. Előbbivel aratta a nagyobb sikereit, pedig énekhangja nincs sok neki. De ezt a hiányosságot is kiválóan palástolta sajátos, félig beszélő-félig énekelő előadásmódjával. Jones mint popénekes eleinte diszkókirálynőnek készült, az esztelen és olcsó sztárkultuszt jó előre megjósoló Andy Warhollal haverkodott, és a legendás diszkóklub, a Studio 54 legbelsőbb köréhez tartozott. Egyszerre hozta Donna Summert, Amanda Leart és a más zenei közegben alkotó Nicót. A 70-es évek végére kifulladni látszott a diszkókorszak, Jones iránt is megcsappant az érdeklődés, ám különleges külseje, orgánuma és előadói képessége szerencsére nem hagyták nyugton az Islands Records producereit, és benne is megvolt a változásra való hajlandóság. Új munkatársakat találtak a számára, Alex Sadkin és Chris Blackwell producereket, illetve Jean-Paul Goude fotós-rendezőt, akik teljesen újragondolták az énekesnőt. Az újhullámból, reggae-ből, funkból és hiphopból szőttek neki új zenei stílust, külső fazonját pedig még inkább elidegenítették, egy próbababa és egy űrből érkezett lény meghökkentő elegyét tervezték meg. Az 1980 és 1985 között készült négy Grace Jones-album (Warm Leatherette, Nightclubbing, Living My Life, Slave to the Rhythm) mindegyike fantasztikus teljesítmény, amelyek alapján az énekesnőnek a popzene dicsőségcsarnokában a helye. Az évtized végéig még két albumot készített, de ezek már nem arattak túl nagy sikert. Jones az elmúlt 19 évben sem pihent, bár lemezt nem készített, folyamatosan fellépett, filmszerepeket vállalt, és hagyta, hogy a modern elektronikusok (pl. Funkstar Deluxe, DJ Hell) rákattanjanak. Nem egy régi dala aratott újra sikert felfrissített verziójában. Aztán tavaly bejelentették, hogy az énekesnő új albumot készít, aminek munkálataiból olyan nagy nevek is kivették a részüket, mint többek között Robbie Shakespeare, Sly Dunbar, Tony Allen, Brian Eno vagy a fő dalszerző-producer, korábban Tim Simenon és Barry Adamson mellett is dolgozó Ivor Guest. A Hurricane album nagy műgonddal elkészített, fajsúlyos popmonstrum, mely ugyan nem fogja visszahozni Jonesnak a 80-as évek első felében elért dicsőséget, mégis az olyan dalok, mint a lemeznyitó This Is vagy a Trickyvel közös címadó szerzemény arra sarkallnak majd, hogy újra és újra meghallgassuk ezt a lemezét is.
|
vissza
vissza a lap tetejére
