Interjú
Little Cow menni Amerika
2008-51. szám / Sári Júlia
Megérkezett Amerikából és szertartásos Szájbergyerek-égetésre készül a nemzetközi porondon is egyre népszerűbb Kistehén Tánczenekar,
 jelezvén egy korszak lezárultát. A zenekar vezetőjével, Kollár-Klemencz Lászlóval a Kistehén felnőtté válásáról, a hathetes amerikai turnéról és az új lemezről beszélgettünk, amelynek anyagát december 18-án mutatják be a Katona József Színházban.
Mi volt a legfőbb haszna az amerikai turnénak?
K.-K. L.: A legfontosabbnak azt tartom, hogy a hat hét állandó együttlét és a közös utazás során kifejezetten összekovácsolódott a csapat. Eddig is családias volt a zenekar, hiszen egy baráti társaságból alakult, ám az utóbbi két évben, amióta megjelent Európában a lemezünk, voltak feszültségek. Azelőtt hobbizenekar voltunk, és egyikőnk sem várt többet az egésztől, de idővel rájöttem, hogy ha élni szeretnénk a kínálkozó lehetőségekkel, föl kell tornáznunk magunkat egy komolyabb szintre. Elkezdtem hát egymagam taszigálni a csapatot, a zenekar így két pártra szakadt: az egyik oldalon álltam én, a másikon pedig a többiek, s bizony gyakran egymásnak feszültünk. A törekvésem azonban hatékonynak bizonyult, felnőtt zenekarrá váltunk, de a barátságunk megsínylette mindezt. Az amerikai turné kezdetén is lehetett még érezni a sérelmeket a levegőben, ám az úton, úgy érzem, mindez megoldódott. Szerencsére mindenki elég intelligens és eléggé szereti a másikat ahhoz, hogy tudjon viselkedni. Sokszor voltunk iszonyú fáradtak, főleg a közös reggelek voltak kritikusak, de gyönyörűen át tudtunk siklani ezeken a nehézségeken.
Harmincegy koncertet adtatok Amerikában, kisvárosi gimnáziumoktól a telt házas New York-i Joe′s Pubig. Mit gondolsz, miért voltak kíváncsiak rátok az amerikaiak?
K.-K. L.: Bár tudtunk kívül, nagyon jól időzítettük a Kistehén elindítását, ugyanis, mint kiderült, igazi sikerágazat most balkáni zenésznek lenni Európában. És ez már Amerikában is egy ismert és divatos irány, így eleve adott volt egy közönség, amelynek nagyjából volt elképzelése arról, hogy mi lehet ez. Tehát beugrónak jó volt ez a fajta kelet-európai, gipsy punkos különlegesség, amihez besoroltak minket, és azokon a helyeken, ahol alaposan beharangozták a fellépésünket, valóban balkáni őrületre vágyó, táncoló tömeg előtt játszottunk. Aztán voltak koncertek, amelyeket mindössze egy plakát hirdetett a kocsma falán, „Little Cow from Hungary” fölirattal, ám ennyi információ is elég kuriózumnak bizonyult ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek ránk. Ami viszont nagyon jó élmény volt, hogy bár valóban ezen a Gogol Bordello által kitaposott, balkáni-gipsys-punkos ösvényen indultunk el a közönség felé, ahogy hallottak minket, ráéreztek a Kistehén egyedi és sajátos ízére, ami végeredményben se nem világzene, se nem balkáni punk, se nem cigányzene. Egy olyan világ, amely rengeteg mindent magába olvaszt, mélyen nemzetközi, de nem is tagadja meg azt, ahonnan érkezett, és amelyet Amerikában soha nem láttak vagy hallottak. A chicagói Hideout Festival után egy újságírónő azt a kérdést szegezte nekem, hogy hogy lehet a Kistehén egyszerre ennyire híven kelet-európai és mégis ennyire modern.
A Kistehén zenéjében központi szerepe van a szövegnek, Amerikában pedig angolul énekeltél. Az angol fordítást az eredetihez száz százalékig hűnek érzed? | hirdetés
 |
|
K.-K. L.: Az angol fordítást egy Magyarországon élő amerikai költő, David Hill készítette, aki nagyon hamar rá tudott hangolódni a szövegekre, így meg tudta tartani azok lényegét és a szójátékokat is sikerült átültetnie. Szerintem iszonyú érdekes anyag született ebből, az amerikai koncerten pedig röhögtek is az emberek. Például az, hogy „Kimegyek a piacra, veszek egy mikiegér figurát”, mindig bejött. Az éneklés viszont egy meredek folyamat, mert angolul nyilván nem tudok olyan átéléssel énekelni, mint magyarul. Éppen ezért vannak olyan dalok, amiket nem is szeretnék lefordítani, hanem elég, ha a közönség megérzi a hangulatát, azt pedig sokkal könnyebben át tudom adni, ha magyarul énekelek. A kiejtésem sem az igazi, de szerencsére nem fület sértő, inkább csak van némi balkáni bája.
Sokat változtatok a Szájbergyerek óta, az új lemez pedig már a címében is jelzi, hogy ez most nem ugyanaz a zenekar.
K.-K. L.: Az Ember a fán nem egy új irányt jelöl ki a melankolikusságával, hanem inkább úgy gondolok rá, mint a Kistehénnek egy külön kis ágára. Rengeteg ilyen hangulatú, elmerengő és versszerű szövegekre írt dalom gyűlt össze, ezért adtuk ki ezeket Kistehén Melankólikusok névvel. Ez nem azt jelenti, hogy mostantól csupa szomorú zenét fogok írni, ám azt a finomságot és szofisztikáltságot, ami az új lemez dalait jellemzi, szeretném belevinni a dinamikus számokba is. A Szájbergyerekkel mindeközben egyre inkább hadilábon állunk, ugyanis az volt az első nagy sikerünk, ami azóta is nagy súllyal nehezedik ránk. Nem tagadtuk meg, hiszen ez is mi voltunk valaha, de ma már játszani sem szeretjük, ezért lehet, hogy szilveszterkor tartunk egy szertartásos Szájbergyerek-égetést. Sokan ugyanis éppen a Szájbergyerek miatt máig lakodalmas zenekart látnak bennünk, ezért vagy eleve nem kíváncsiak ránk, vagy állandóan ezt a fajta táncos-mulatságos zenét várják tőlünk, és megütköznek az új anyag mélységén és bússágán. Ma például fölhívtam az Music TV-t, hogy beszélnék az amerikai turnéról és az új lemezről, de nem voltak kíváncsiak rám, mondván, a Kistehén nem illik bele az imázsukba. Itthon tehát nagyon nehéz kitörni abból a szerepből, amit a kezdetekkor az emberre erőltetnek, míg Amerikában hihetetlen fölszabadító érzés volt mindenféle bélyeg nélkül tökéletesen magunk lenni, egyik nap táncos zenét játszani, másnap lassú, merengő számokat akusztikusan, anélkül, hogy bárki bármit számon kérne rajtunk.
Tavasszal veszitek föl a következő lemezt San Franciscóban. Hogy ragadnád meg a készülő anyag sajátosságát?
K.-K. L.: Egy filozofikus diszkólemeznek szánom, dadaista szövegekkel.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
