Ígéretes kezdés után harmatos folytatás. A Műcsarnok főhajójának első terébe lépve a látogató egy hatalmas Tuymans-falba ütközik, amely mögül borzongató hirtelenséggel – mint mikor a tengeren veszkődő vitorlás számára felcsillan a menekülés reménye – tárul elő a látvány: föld. Azaz festmények, épp akkorában, amekkorában arról a bizonyos tengeren veszkődő vitorlásról kezd körvonalazódni a táj. Egyre közelebb és közelebb csábítanak – egy fal, egy kép, olykor alig nagyobban, mint A4 vagy A3 –, s szinte kényszerítik az interakciót. Miközben a látogató egyik kis festményszigetről a másikra vetődik, a művész géppapír-falragaszokon keresztül provokál. Minden egyes festményéről elmondja, mit ábrázol, milyen körülmények között jött létre, mire reflektál: azaz a kortárs művészeti gőgöt félretéve „megfogja” a kiállításban csellengő néző kezét, és a papírra vetett szavak által meg is szólítja őt. Mondhatni, az itthoni kiállítási gyakorlatban példátlan módon párbeszédet kezdeményez. Elmondja, hogy a második terem témája a kegyetlenség és az erőszak, hogy az Idő-sorozat első darabja egy fiktív városképet ábrázol, a második egy üzlet üres polcait mutatja, a harmadik két hokikorong-szerű képződménye valójában a nácik által az orosz fronton harcoló csapatoknak kifejlesztett zöldségtabletta, amelyet később a NASA is felhasznált Hold-programjában, s hogy a negyedikben egy német propagandamagazin kivágásából Reinhard Heydriche, a holokauszt egyik fő kitervelője néz farkasszemet a látogatóval. Azt is mondhatnánk: végre, egy kortárs kiállítás, amelyik nem akar művészködösíteni, hanem segíti az interpretációt. A gond csak az, hogy az ötlet kissé kidolgozatlan maradt, Tuymans össze-vissza „beszél”, belekap ebbe is, abba is, aminek eredményeképp a kiállítás végére érve nagyjából ugyanott tartunk, ahol az elején tartottunk: nem értünk semmit. Sem azt, hogy mit akar valójában a művész, sem pedig a kortárs képzőművészetet. A különbség talán csak annyi, hogy miközben néztük, irányítottan gondolkodhattunk összefüggéstelen dolgokról, amelyek akár még egy beszélgetéssé is összeállhattak volna, ha nem hibádzik a kohézió.
|
vissza
vissza a lap tetejére
