PM Online | Korábbi cikkeink

Idén már 100 éves volna, mégis, azzal együtt, hogy kétségtelenül ő maga a magyar avantgárd, a közvélekedés csupán a szentendrei festők egyikeként tekint rá. Sokan tudják ugyan, hogy a modern európai művészet mérföldköve,

de a konkrét Vajda-életmű még a legelhivatottabb művészetrajongók körében is vajmi kevéssé ismert.

Valójában a szakmai recepciója is eléggé késlelkedve és nehézkesen alakult, de végül is, ha belegondolunk, a korabeli kritika J. S. Bach műveit is nehezen felfoghatónak és túl tudományosnak ítélte, s a ripsz-ropsz feledésbe merült életművet csak a maestro halála után 80 évvel fedezte fel újra Felix Mendelssohn-Bartholdy. Vajda Lajost tehát, a közönség számára legalábbis, újra fel kell fedezni. A 100 éves évforduló alkalmából a szentendrei Erdész Galéria idén tavasszal már összerakott egy épp csak hogy ízelítőül szolgáló, de mindenképp kedvcsináló Vajda-kiállítást, mely most a Magyar Nemzeti Galériában teljesedik ki az életművet a közönséghez közelítő, magyarázatokkal és szöveges instrukciókkal kiegészített emléktárlattá. Pedig a képek az avantgárd művészetet kicsit is ismerők számára önmagukért beszélnek, s idézik fel az 1930–34 között Párizsban eltöltött éveket, az ott megismert szürrealizmust, kubizmust, a drámai erejű fotómontázsokban felvillanó orosz filmművészetet, valamint a háborút, az éhínséget, a fegyveres erőszakot és a kiszolgáltatottságot. A kiállításon Vajda személyes portréját a sokak által nárcizmussal vádolt avantgárd mester ikonszerű önarcképei, illetve a háború s az egyre fenyegetőbb tüdőbaja hatására festett maszkok, szörnyek és szénnel csomagolópapírra rajzolt lidérces álmok adják. S ha esetleg valaki nem értené – pedig érteni akarja –, honnan és miért például a népi és szakrális motívumokkal megtűzdelt Szentendrei házak feszülettel összetett ihletettsége, annak a falszövegek számtalan helyen a segítségére sietnek. Elmondják, hogy 1935–36-ban például Korniss Dezső festőművésszel együttműködve, Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve létrehozták az ún. szentendrei programot, melynek lényege a múlt és jelen kultúrája, valamint a keleti és a nyugati gondolkodás közti szintézisteremtés. A városban és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon Vajda a montázs elvére épülő konstruktív szürrealista módszerrel jelekké egyszerűsítette a hétköznapi és szakrális tárgyakat, és azokat népi motívumokkal szerkesztette egységbe. Ha pedig valaki nem a szakmai motivációra, hanem Vajda érzelmes, ám sokszor alig tengődő magánéletére kíváncsi, a kiállítás őket is kielégíti, s hosszú levelekben mesél arról, mennyire méltatlan, ugyanakkor cseppet sem kirívó eset, ha magának a „magyar avantgárdnak” vásznakért és használt festékért kell kuncsorognia, hogy alkotni tudjon…