PM Online | Korábbi cikkeink

Peter Morgan szereti a történelmet és szereti a politikát. Az utolsó skót király és A királynő forgatókönyve után Richard Nixon és egy angol tévés találkozásáról írt színdarabot, amit aztán nagy sikerrel játszottak Londonban és a Broadwayn. A darabból most film lett.

A filmhez egy az egyben átemelték az amerikai előadás két sztárját: Frank Langella játssza Nixont, aki bukása után néhány évvel hajlandó interjút adni egy addig csak szórakoztató műsorairól ismert angolnak, Michael Sheen (A királynő remek Tony Blairje) pedig David Frost, az angol riporter, aki tévétörténelmet írt ezzel az interjúval, mert Nixon itt ismerte el először, hogy felelősségre vonható lett volna a bukását okozó lehallgatási botrányért.
Hasonlóan a két előző filmhez, Morgan tisztességes posztmodern lendülettel nem a történet központi, eredeti főszereplőjét teszi meg főhősnek, hanem egy másik, eredetileg háttérbe szoruló alakot sztárol, hogy aztán rajta keresztül jussunk vissza az új tudás büszke mosolyával az eredeti kiindulóponthoz. Így lett hős a kényelmes skót orvosból Idi Amin udvarában vagy a szűkszavú II. Erzsébetből az imádott Diana hercegnő halálának napján. A Frost/Nixonban sem Nixon epikus bukását, a Watergate-botrányt cincálják szét ezredszerre, hanem a bukott elnök utóéletét mutatják be: a kínos pénzvadász haknikat, a lelkiismeretfurdalást, a megtépázott gőgöt. És David Frostot. Frost még mindig él és virul; műsort vezet, interjúzik, fiatalabb, arisztokrata nejével a brit társasági élet színes alakja, de harminc évvel ezelőtt lett sztár, azzal a bizonyos beszélgetéssel.
Jó ez a film, egyszerű, okos. Egyetlen rossz színész nincs benne. Talán kevésbé finom, mint A királynő, mert egy kicsit jobban szól magáról a médiáról, mint az emberről, de ugyanúgy magával ragad, mert szépen építi fel a két hős végső összecsapását. És sikerül a nagy bravúr is: úgy kelt bennünk rokonszenvet egy bűnös ember iránt, hogy közben egy pillanatra sem felejtjük el a bűneit.

Frost/Nixon