A reklámkampányok alapján nem mindig egyértelmű, úgyhogy az elején tisztázzuk: a Jézus nyomában nem sorban állós óriáskiállítás, hanem egy kellemes kamaratárlat, kevéske karácsonyi áthallással. A középpontban az Evangélista Szent Jánosról készített El Greco-festmény áll, amit a madridi Prado volt szíves kelet-európai kistestvérének, a Szépművészeti Múzeumnak kikölcsönözni.
 A közepes méretű festmény rendelkezik az összetéveszthetetlen El Greco-stílusjegyekkel: természetellenesen nyúlánk emberalak, expresszíven meggyötört drapériák és vad színátmenetek. A kölyökképű Szent János kérdően tekint le a kép sarka felé, vékonyka koboldfeje billeg az atlétához illő törzsön, kezei mégis karcsúak, egyikkel a másikban tartott sárkányos serlegre (attribútumára) mutat. A személyessé tett szentfigura mögött pedig – az acélszürke hátteret szétszaggatva – tombol a hamisíthatatlan, El Greco-féle misztikus tornádó. A Prado festménye jó társaságba került. Egyik oldalán a vázlatnak készült, de nagyon eleven Szent Jakab, a másikon a ragyogó színekbe öltöztetett Szent András függ. Mindkettő a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből! Az se meglepő, hogy a madridi Szent János, a tárlat fő szenzációja nem ragyog ki a gazdag magyarországi El Greco-anyagból. A festőt ugyanis hiába foglalkoztatták a spanyol előkelők és egyházi méltóságok, kifacsart mesterkélt stílusát hamar elfelejtette az utókor. A századfordulón fedezeték fel újra – ebben pedig elévülhetetlen érdemei voltak a legendás magyar műkereskedőnek, Nemes Marcellnek. Aki főként üzleti megfontolásból sokat tett az akkoriban jóformán ismeretlen spanyol festő népszerűsítéséért – hogy végül óriási profittal adjon túl a korábban potom pénzért felvásárolt El Grecóin. De ez a sokat vitatott, izgalmas történet nem része a tárlatnak, mindössze azt magyarázza, miért is van a mostani kamarakiállításon ennyi kiváló hazai mű a festőtől: a két említett apostol mellett egy korai Mária Magdolna, egy érett műhelymunka, a Szent család, egy különösen igéző passiójelenet és az eksztatikus Olajfák hegye.
A tárlat egy kis művészettörténeti esszé: az El Greco-képek mellé társított előkép-grafikák, márványreliefek és festménypárhuzamok a manierista mester művészettörténeti kontextusából érzékeltetnek ezt-azt. Elsősorban El Greco ábrázolásmódjának szövevényes eredete került napirendre. A festő (akit akkor még a nehezen megjegyezhető Domenikosz Theotokopoulosz néven emlegettek) a görög-bizánci kultúrörökséget őrző Krétán született. Így elsőként a tradicionális ikonfestészetet szívta magába, de mivel Kréta szigete akkor már jó ideje velencei uralom alatt állt, nem elhanyagolható a modern itáliai reneszánsz befolyása sem. El Greco 1567-ben, huszonhét évesen átköltözött a gazdag és öntelt, reneszánsz kori Velencébe. Az ott készült Bűnbánó Magdolnája egyértelműen a nagy velencei géniusz, Tiziano hatásáról árulkodik, bár a gömbölyded, jól táplált, puha bőrű itáliai asszonyok helyett El Greco patetikus nőalakot festett, gótikusra tördelt köntösben, absztrakt viharrá szétszakadó égbolt alatt. A fiatal krétai festő más itáliai művészektől is tanult, Veronesétől sznob gráciát, Michelangelótól aktrajzolást, Bassanótól részletrealizmust, Tintorettótól a kicsavart figurákat és a vad színkontrasztokat. De ez a sokféle hatás csak rézben magyarázza Spanyolországban kiforrott, különös stílusát. A titkot El Greco zamatos képei őrzik, a riasztó színátmenetek, a lángnyelvként lobogó figurák és a túlfokozott drámai gesztusok.
|
vissza
vissza a lap tetejére
