PM Online | Korábbi cikkeink

Hogy Vitray Tamás nagyszerű televíziós újságíró, azt persze eddig is tudtuk. Hogy írni is remekül tud, az csak mostanság derült ki, lényegében annak köszönhetően, hogy egykori munkaadója, amelynek emblematikus figurája lett az évtizedek folyamán, egyre kevésbé tart igényt munkájára.

Megszűntek a visszaemlékező műsorok is, nem közvetít sporteseményekről – legutóbb is galiba lett belőle –, sőt, az olimpia után még a merőben formális társadalmi tisztségéről is leköszönt. Vette a kalapját, nyugdíjas lett. Köszöni szépen. Így tehát maradt idő és energia az írásra, méghozzá egy önéletrajzi regény megírására. Tulajdonképpen megborzongató, hogy egy olyan ember életéről tudunk meg itt meghatározó titkokat, akiről azt gondoltuk, szinte családi barátként ismerhetjük és tisztelhetjük. Ez a legizgalmasabb az egészben, amellett, hogy maguk az események is körömrágósan izgalmasak és hajmeresztőek. Az ismeretlen ismerősnek a képernyős időszak előtti élete is egybefonódik a viharvert ország sorsával, még akkor is, ha a történelmi események egész generációjának a kilátásait is meghatározták. Hiszen nem csak neki kellett bujkálnia a vészkorszak alatt, nem csak az ő életét fenyegették részben a nyilasok, részben a vérhas és az éhhalál, nem csak ő bújt el az ötvenhatos forradalom fellángolása és leverése közötti időszakban. Mindez másokkal is megtörtént, mégis olvasás közben egyre inkább úgy érezzük, mindent tudni akarunk ennek a szimpatikus embernek életéről. Vitray úgy döntött, hogy a regényforma megőrzése miatt egyes szám harmadikban beszél hőséről, „Kisneufeldről”, ami segít bizonyos távolságot tartani az eseményektől is. Ez megteremti a regény könnyedségét és bájosságát még a legvészterhesebb időszakok tárgyalásakor is. Megmosolyogjuk, amint a kisvitray, hogy ne legyen láb alatt viharos életű családjának lakásában, katolikus templomban ücsörög az imádkozó cselédlány oldalán, együtt izgulunk vele, hogy sikerüljön elbújnia a zsidóüldözés legkíméletlenebb hónapjaiban, felnézünk rá, amint kiskamasz létére vagányul feltalálja magát, szökik, bújik, ételt szerez. Túlél. Megértjük, ha a legszörnyűbb időszakok egyes eseményei kiesnek az emlékezetből, védekező mechanizmusként törlődnek a memóriából. A háború után ismét könnyebbre fordul a hangnem, Kisneufeld kikeresztelkedik (meggyőződésből), majd új hitét sem ápolja (lustaságból), megismerkedik a szerelemmel, az operával, a színjátszással, majd a Rákosi-rezsim egyszerre kíméletlen és bornírt diktatúrájával. ’56 angol fordítói minőségben éppen a honvédség állományában találja, így jobbnak látja elbújni, sem hősként, sem áldozatként nem akar részt venni az eseményekben. Ma sincs ebben sem önfelmentés, sem belemagyarázás. Őszinteség van, és hitelesség, mint ahogy az 56’ utáni, balul sikerült disszidálás történetében is, amely után aztán előbb a rádió angol nyelvű adásához, majd a Magyar Rádió televíziós osztályának sportrészlegéhez kerül. De ez már egy másik mese lesz. Egy következő kötetben.