Interjú
Keringő vagy tangó
2009-05. szám / Bóta Gábor
Magyar Attila a közelmúltban a Budaörsi Játékszín művészeti vezetője lett. Most pedig a rendezésében mutatták be a Sors bolondjai című vígjátékot, amiben játszik is.
Miért akartál művészeti vezető lenni Budaörsön? Többfelé játszol, ez nem volt elég neked?
M. A.: Budaörsön lakom a feleségemmel együtt már jó pár éve. Egyszer csak hallottam, hogy kiírták a pályázatot, gondoltam, miért ne próbálkozhatnánk Salamon Suba László rendezővel és egy közgazdász barátommal együtt. Nem feltétlenül volt szükségem erre, de gyakran csak visszanézve látjuk, hogy mi mellett mentünk el. Bíztam benne, hogy valamit én is hozzá tudok adni Budaörs kultúrájához.
Tatabányán is rendszeresen játszol, meg a Centrál Színházban is. Tatabányán lényegében művészszínház működik, virtuális társulattal, melynek tagjai ugyan nincsenek státusban, de általában ők hozzák létre az ottani produkciókat. Budaörsön elvileg egy hasonló vonulat is elképzelhető, de folytatható az is, amit az előző igazgató, Éless Béla csinált. Ő rendszerint könnyed, bulvárdarabokat mutatott be, tájolt is velük, és időnként egy-egy komolyabb művet is elővett.
M. A.: Én szeretném a közönséget is kiszolgálni, meg szeretnék a szakmai igényeknek is megfelelni, akarok bulvárdarabokat is játszani, meg olyanokat is, amelyek közel állnak a szívemhez.
Amikor a Székely Gábor által igazgatott Új Színházban játszottál, az a szakma által preferált műhely volt. A Budaörsi Játékszínnel viszont nem nagyon törődött a szakma.
M. A.: Ez igaz. Fontosnak tartom, hogy figyeljen ránk a szakma, de úgy működünk, mint egy vidéki megyeszékhelyű színház. Széles körű igényeknek kell megfelelnünk, hiszen számít, hogy hányan ülnek a nézőtéren.
Budaörs igen közel van Budapesthez, kimegy a BKV-busz, vagyis elvileg növelhető a színház hatóköre, és ezzel emelhető az előadásszám.
M. A.: Nem tudom, hogy eddig elnézték-e, ha nem jártak sokan a Budaörsi Játékszínbe, de tőlünk már számon fogják kérni, hogy látogatják-e elegen, ezért szeretnénk kicsábítani ide a budapestieket is.
A most bemutatott Sors bolondjai félig-meddig utánjátszás, hiszen ment már a Madách Kamarában. Fel is tüntettétek a színlapon, hogy Szirtes Tamás rendezését felhasználva állítottad színpadra.
M. A.: Ezt a darabot nem játszották ki annak idején rendesen a Madách Kamarában, hiszen Örkény Színház lett belőle, és ezzel profilt váltott. Majd a produkcióból az egyik színésznő terhes lett, utána pedig a másik. Ezért gondoltam, hogy nem baj, ha ezzel egy kicsit fellendítjük a Budaörsi Játékszín látogatottságát. | hirdetés
 |
|
Az Új Színházban jegyzett művészszínház tagja voltál. Szabadúszóként elvállaltál sok mindent, ezeknek a munkáknak a jó része nyilván nem volt ugyanolyan rangú, mint amilyeneknek az Új Színház produkciói számítottak. Egészen szorosan nem tartozol társulatokhoz. Jó ez így neked?
M. A.: A színész ugyanúgy, mint egy prostituált, áll az utcasarkon vagy várja, hogy csörögjön a telefonja. És az adott tarifa mellett – ki mennyit ér – vagy elviszik egy-egy körre, vagy nem. Én semmi mást nem tudok, mint a színészetet. Aminek ehhez köze van, azt nyilván elvállalom. Ezért pénzt kapok, amiből megélek. Az, hogy valakinek sikerül-e megtartania magát azon a szinten, ahogy elindult, nagymértékben a szerencsén is múlik. Szívesen lennék még mindig az Új Színház tagja, de nem Székely Gábor nyerte meg a pályázatot.
A pályakezdésed alapján, mondjuk, lehetnél a Katona József Színház, az Örkény Színház vagy a Radnóti Színház tagja.
M. A.: Így van, de ehhez hozzátartoznak véletlenek is, például az, hogy megszűnt az a fajta Új Színház, ahová én örömmel mentem.
A hasonlatodat folytatva, amikor nem maradtál az Új Színházban, kiálltál az utcasarokra és akartad, hogy a Katona, az Örkény, a Radnóti direktora leszólítson, netán ajánlkoztál is?
M. A.: Van, aki jelentkezik, és van, aki azt várja, hogy őt hívják. Én nem vagyok jelentkezős típus. Azért sem, mert eddig hívtak. De persze lehet, hogy nem azok a színházak hívnak, amelyeket említettél, hanem mondjuk a miskolci teátrum egy szerepre. Ha én jelentkezem valahová, és bevesznek a csapatba, akkor alulról indulok, hiába voltam előtte valahol már valamilyen szinten. Ezért viszont nem fogok jelentkezni. Ha azonban egy másik helyről jelzik, hogy ők akarnak velem táncolni, akkor már én mondhatom, hogy keringőzni vagy tangózni szeretnék. Ez más helyzet, pozíció.
Az milyen helyzet, hogy egy reklámból ismernek a legtöbben, arra emlékeznek, hogy azt mondod, „nyuszómuszó”?
M. A.: Igen, de én ez előtt is színész voltam, korábban is ismertek valamennyire. Ma már sok rangos színész is vállal reklámot, és a nézők a színházban már nem azonosítják a színészt a reklámban játszott figurával úgy, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Konstatálják, hogy ez az a színész, akit reklámban is láttak, és utána mennek tovább az előadással. Bizonyos emberek szemében az a „mély szakmai vonal”, amit képviseltem, elveszett, az én szememben azonban nem. Valóban dönthetünk többféleképpen, de amikor már ráléptünk egy útra, azon elindultunk. Hogy aztán mit nem léptünk meg régebben, azon nem érdemes keseregni. Én nem Monacóba születtem egy hercegség fiaként, ezért akár szomorú is lehetnék. De nem vagyok, mert kihasználom azokat a lehetőségeket, amelyeket az élet nekem adott.
A színész ugyanúgy, mint egy prostituált, áll az utcasarkon vagy várja, hogy csörögjön a telefonja. És az adott tarifa mellett – ki mennyit ér – vagy elviszik egy-egy körre, vagy nem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
