Címlap – Interjú
Első idők
2009-05. szám / Szepesi Krisztina
Az Utolsó idők című nagyjátékfilm nyerte a 40. Magyar Filmszemle fődíját, az Arany Orsót. A film főszereplője Kádas József, aki talán kicsit hasonlít is az általa játszott széplelkű, mégis végtelenül határozott fiúra. Útja a valóságban az utópisztikus uborkaföldekről Horváth Csabához vezetett.
 Eredetileg nem te játszottad volna Ivánt, az Utolsó idők főszerepét. Miért döntött mégis melletted Mátyássy Áron rendező?
K. J.: Először Csali szerepére kasztingoltam, amit Kasvinszky Attila játszik, sokkal jobban, mint én játszottam volna. Ott szenvedtünk az Uniofilm helyiségében, gyötörtük egymást, én meg azt mondtam: ne haragudj, Áron, ez nem megy. Fel is hívott, hogy tényleg nem kaptam meg a szerepet, én pedig örültem, hogy egyenesen meg merte mondani, de azt is hozzátette, hogy valami kisebb szerepet azért szeretne adni. Elküldte a forgatókönyvet, én pedig azt hittem, csak a véleményemre kíváncsi. Gyönyörűnek találtam a könyvet és kicsit irigyeltem is a főszereplőt, de ezt persze nem mondtam el Áronnak. Aztán fölhívott, hogy nézzük meg Iván szerepét. Megtanultam a szöveget, megvolt a kaszting, hazamentem Debrecenbe, aztán egy hétig semmi. Azt gondoltam, nem tudja, hogy mondja el, Iván szerepe sem jött össze. Aztán amikor egy délelőtt fölhívott, kérdeztem tőle, mostanra gyűjtötte-e össze az erejét, hogy elmondja, Iván szerepe se az enyém. Mire ő közölte, hogy nekem adná a főszerepet. Hideg-melegvizes zuhany volt.
Hasonlít rád Iván, ez a megfontolt, csöndes, vidéki fiú?
K. J.: Nem akarom azt mondani, hogy igen vagy nem, de ritka alkalom, amikor az ember úgy olvas egy forgatókönyvet, hogy azt gondolja: igen, ezt ismerem, minden pillanata megvan. Jordán Tamásnak volt a vesszőparipája, hogy a szüzesség elvesztéséig minden megtörténik veled az életben, aztán pedig már csak ismétlődnek a dolgok. Ennél a könyvnél is ezt éreztem.
Amikor gyermekkorodban Debrecenben éltél, a főszereplőhöz hasonlóan te is úgy érezted, jó itt vidéken, de lehet, hogy jobb lenne máshol?
K. J.: Ilyen soha nem fordult meg a fejemben, ráadásul gyerekkorom nagy részét nagyanyámnál, Nyíradonyban töltöttem. A forgatáson pedig pont ugyanúgy éreztem magam, mint ott. Szakadt ruhákban, hiúságmentesen. Azt imádtam benne, hogy nem kellett azt nézni, jól áll-e a ruha, csak kimentél a csűrbe vagy az uborkaföldre, és dolgoztál. Persze végül az élet másfele vitt és már nem vagyok az uborkaföldön. Sajnos.
Jobb lett volna mégis ott maradni?
K. J.: Ez már csak utópia.
Budapesten kötöttél ki. Végül is hova szerződtél? Horváth Csaba Fortedanse társulatába vagy a József Attila Színházba?
K. J.: Alapvetően mindannyian a Fortedanse tagjai vagyunk. Léner tanár úr megnézte A tavasz ébredését. Lenyűgözte, amit látott és azt mondta, szeretné, hogy Csabával együtt dolgozzunk a József Attilában. Két darabra szerződtünk. Az első az Éjjeli menedékhely volt Csabával, a másikat, az Arturo Uit pedig Zsótér Sándor fogja rendezni.
Korábban azt mondtad, elfogadod a jelenlegi kőszínházi struktúrát, de úgy érzed, mostanában történni fog valami új. A Fortedanse ilyen?
K. J.: Most azt érezzük, hogy történni fog valami. Ezt az utat járjuk, ami rengeteg energiával, nagyképűséggel és vagánysággal jár és talán, mivel már ismernek minket, el is kezdődött valami. Ezzel persze nem becsülöm le azt a helyzetet, amikor bejövök balról és kimegyek jobbra, mert az is kőkemény munka, de engem ez a másik út most fiatalon sokkal jobban érdekel.
| hirdetés
 |
|
Debrecenből is ezért jöttél el?
K. J.: Ott személyes problémák voltak. Szerencsénk volt, hogy ott lehettünk, de csak Horváth Csabával tudtuk megbeszélni, ha valami gondunk volt. Földeáki Nóri volt az első, aki kimondta, nem biztos, hogy Debrecenben képzeli el a jövőjét, aztán elindult a bizonytalanság a többiekben is. Bennem is elkezdett érni a gondolat, és úgy éreztem, ha másnap kiírják a próbatáblára, hogy „Patika, főszereplő: Kádas József”, akkor se akarok maradni. Csaba látta, hogy többen mennénk, ő is lépni akart, és mivel nem akarta, hogy szétmenjünk, alapított egy társulatot.
Nehezebb vele a munka, mint egy alapvetően prózai darabokkal foglalkozó rendezővel?
K. J.: Olyan váratlan instrukciói vannak, amiket én életemben nem hallottam még mástól, viszont működik. Például a Kalevalában arra sem számítottam volna, hogy behoz egy civil szöveget az előadásba, és ezzel a dimenzióváltással tulajdonképpen megerősíti azt a gyönyörű lírát, amiből persze muszáj lenne még húzni, de annyira szép, hogy se neki, se Szálinger Balázsnak, az írónak nincs szíve hozzá.
Ti voltatok az első osztály a színművészetin, akikkel Ladányi Andrea foglalkozott. Megtanultatok tőle táncolni?
K. J.: Ő nagyon keményen ráállt arra, hogy megtanítsa nekünk, mi a jelenlét. Hogy képviselj valamit egyes szám első személyben. Táncolni az egy dolog, de megállni a színpadon egy helyben úgy, hogy tényleg ott vagy, az néha sokkal több. Ladányi például azt mondta: „egy relevében benne van a mátrix”. Közben persze hibás a pliém és bosszantó, hogy azt hiszem, paralelben áll a lábam, közben meg mégsem, de Fodor Kati és Lőrincz Kati komolyan elkezdett foglalkozni velünk. Mindennap tréningezünk.
Furcsa, hogy Vidnyánszky Attilával nem alakult ki ez az összhang, aki szintén a mozgásra épít.
K. J.: Csábító volt a gondolat, hogy Debrecenbe menjünk hozzá és tényleg nem kényszerből mentünk, hanem mert egy nagyon jó csapat hívott. És úgy gondoltuk, ráérünk még arra, hogy szétmenjen az osztályunk, de aztán mégsem működött.
Ritka, hogy egy színművészetis osztály így együtt tud maradni, ahogyan ti is. Persze most csak négyen, de a Kalevalába, ha beugróként is, érkezett még két osztálytársatok. Lehet, hogy egymással jobban megy a munka, mint másokkal?
K. J.: De közben ott van Mucsi Zoli és Horváth Lajos Ottó, akikkel szintén remek volt dolgozni. Abszolút fogékonyak voltak ránk és mi is rájuk. Bennünk az az érdekes, hogy még meg tudjuk lepni egymást. Marhára ismerem őket, de mégis tudunk, merünk megváltozni egymás előtt, bevállaljuk a hibáinkat. Persze a leggörcsösebbek is egymás előtt vagyunk és leginkább tőlük félek. Nem tehetek meg akármit, hiszen tőlük kapom a legnagyobb kritikákat, ami nagyon egészséges dolog. Egymás villámhárítói vagyunk és talán ez az, ami ennyire összetart minket.
Ha a jövődre gondolsz, akkor az az elképzelésed, hogy Horváth Csabánál táncolsz? Nem vágysz valami klasszikus prózai szerepre?
K. J.: Marha jól érzem most magam. De ha többen ezt gondoljuk majd, odamegyünk Csabához és elmondjuk neki. Akkor pedig keresünk egy rendezőt és ő azt mondja majd, kezdjük el. Csabában nincs féltékenység. Sőt, pont ő mondta, hogy újra kellene dolgozni Zsótérral. Szóval lehet, hogy nagyképű lesz, amit mondok, de máshol én nem tudnék lenni. Tényleg.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
