Interjú
Micsoda nő
2009-06. szám / Kiss Péter
Amikor Kéri Kitty negyedéves színinövendék testhez tapadó, dögös fekete bőrcuccban belépett a színpadra, a férfi kollégáknak elakadt a lélegzetük. Történt mindez ’94 őszén a Vígszínházban, amikor az Össztánc bemutatójára készült a társulat. Nos, tizenöt év múltán Kitty semmit nem vesztett ragyogásából. Erről bárki meggyőződhet, ha ellátogat a Karinthy Színházba, ahol egymás után játssza a főszerepeket.
 A főiskola elvégzése után hosszú éveken át a Vígszínházhoz tartoztál. Aztán egy szép napon eljöttél. Mint a mesebeli Hamupipőke, akinek picit elege lett a mostoha sorsból, és azt mondja, nem vár tovább, maga keresi meg a mesebeli herceget…
K. K.: Ez a döntés nem hirtelen jött, hosszú évek alatt érlelődött meg bennem. Semmiféle indulatot vagy sértettséget nem éreztem, egyszerűen eljött az a pillanat, amikor úgy gondoltam, föl kell állnom a kispadról. Gyakorlatilag a semmibe ugrottam fejest. Akkor még nem tudtam, hogy három hét múlva Veszprémben A windsori víg nőkben próbálok, majd felkérnek az Egy szoknya, egy nadrág című film egyik szerepére. Azóta – lekopogom – nem álltam meg.
Erre szokták mondani, későn érő típus.
K. K.: Lehet. Az utolsó Horvai–Kapás-osztályba jártam. Másodéves voltam, amikor Kapás Dezső elhunyt. Ő mondta, hogy harmincöt éves koromban fogok „kivirágozni”. Azt hiszem, most értem el korban oda, ahova a szerepeim is húznak. Végre hús-vér nőket játszhatom, ez mámorossá tesz.
Ebben nem csekély szerepe van Karinthy Mártonnak, aki a színházában Marcel Achard- és G. B. Shaw-hősnőket osztott rád.
K. K.: Köszönöm neki. Mindig is ilyen feladatokra vágytam. A Dominó Lorette-je zárkózott úrinő, akiről szép lassan lefoszlik a külső máz, Anna pedig – Vass Éva egykori híres szerepe – ragadozó, igazi vadmacska, aki hihetetlen ügyességgel fonja a szerelmi szálakat. Karinthyról még annyit, hogy ez a név mindig is szoros része volt az életemnek. A XI. kerületben nőttem föl, odajártam bölcsődébe, óvodába, Pestlőrincen a Karinthy Frigyes Gimnáziumban érettségiztem, imádtam a Karinthy-írásokat, talán nem véletlenül vezetett ez az út a Karinthy Színházhoz.
Onnan pedig egy másik út vissza a Vígbe. Pontosabban a Pesti Színházba, ahol javában próbálsz a Chioggiai csetepatéban.
K. K.: Utoljára a Sógornőkben játszottam itt. Jó érzés volt visszajönni, érezni, hogy számítanak rám. Amikor megtudtam, hogy a Pestiben fogok próbálni, annak meg külön örültem. Mindig jobban szerettem itt játszani, a kisebb színpadi tér az én világom. Ugyanolyan, mint régen, kicsit lepukkant, de ettől még színházszaga van, s ahogy itt össze vagyunk zárva, ettől egy erős közösség, erős csapat kovácsolódik össze.
Mindenki másképp éli meg a bemutató előtti heteket. Van, aki élvezi, van, aki éppen szétzuhan. Te milyen állapotban vagy?
K. K.: Ez nagyon érdekes dolog. Korábban alig vártam a premiert, hogy végre találkozzunk a közönséggel. Az utóbbi években ez teljesen megváltozott. Imádok próbálni, s azt hiszem, most már tudok is.
Jobban rögzíted az instrukciókat? Bátrabb lettél?
K. K.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy felszabadult vagyok. Félénken, görcsösen, megfelelni vágyásból nem lehet próbálni. Ezt a tudást csak munka közben, a színpadon lehet elsajátítani. Nem volt ez mindig így. Abszolút tévúton voltam a pályám első jó tíz évében. Most már mindez a múlté, hála istennek. Az a fajta próbafolyamat, ami most is zajlik, olyan szabadságot és kreativitást ad az embernek, amire nekem mindig is szükségem volt. | hirdetés
 |
|
Mit kell tudni Chioggiáról – a csetepatén kívül?
K. K.: Elsősorban azt, hogy az itt élő emberek rendkívül tiszták, naivak. Távol áll tőlük mindenfajta cinizmus és taktikázás, ami napjainkban körülvesz minket. Ami a szerepemet, Pasquát illeti, ő nagyon egyszerű lélek. Tűzön-vízen át harcol a családjáért, illetve a sógornőjéért, majdhogynem a saját házasságát, a saját becsületét is kockára téve. Pasqua folyamatosan jót akar, segíteni akar, ám minden balul sül el a végén.
Kitör a balhé?
K. K.: Ki bizony. Mert errefelé már az is hatalmas bűnnek számít, ha egy nő elfogad egy szelet sült tököt egy férfitől. Persze aki csak a címét olvassa a darabnak, azt hiheti, ez egy olyan jópofa mediterrán bohózat, amelyben üvöltve rohangászik mindenki, tépik egymás haját és roppant viccesek. De nem így van. Egy olyan faluban játszódik a történet, ahol a lakosság háromnegyede nő és egynegyede férfi. Errefelé komoly tétje van a jegyességnek és a házasságnak. S attól válik humorossá, hogy olyan végletesen játsszuk, mintha tragédia lenne. Mi magunk is vágyódunk egy ilyenfajta világ után, ahol súlya van az egyszerű és alapvető emberi értékeknek.
Az asszonyábrázoláshoz hozzátartozik a csipkeverés is?
K. K.: A próbák jelenlegi szakaszában épp letettük a tűt. Annyira rákattantunk az elején, hogy elvonta a figyelmünket más fontos pillanatról. Ráadásul nem lehet abbahagyni, olyan, mint a tökmagevés. Márpedig nem szabad, hogy a csipkeverésről szóljon az előadás.
Dani fiad 8 éves, Flóra lányod 6 és fél. Nyilván ez is közrejátszott, hogy elkészítetted a Kalandra fel! című mesealbumot, illetve gyerekelőadást.
K. K.: Hát persze. Nagy titokban már régóta írogatok az asztalfióknak. Egyszer csak felkértek a lemez elkészítésére, néhány dal szövegét én követtem el, s amikor felmerült a kérdés, ki írja meg az előadás szövegét, feltettem a kezem. Ez a Föld körüli, vidám, zenés utazás arra tanít, hogy merjük kitárni a szívünket a világ felé.
A szabadúszás legnehezebb válfaját, a „vegyes úszást” űzöd. Színház, film, lemez, szinkron, gyerekműsor, emellett diákszínpadot vezetsz, s a családról még nem beszéltünk. Hogy bírod?
K. K.: Bírom és élvezem is. Sokszor elfáradok, de azt hiszem, olyan világot élünk, ahol az marad talpon, aki több lábon áll. Ezt kaptuk útravalóul Horvai tanár úrtól a főiskolán. Nem véletlen foglakoztunk színészmesterségen kívül képzőművészettel éppúgy, mint dramaturgiával. E tekintetben szerencsém van, mert olyan típus, vagyok, akit egy dolog nem elégít ki. Szeretek a nullából létrehozni valamit.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
