Jegyzet
Fontos színház
2009-06. szám / Bóta Gábor
A börtön vagy a javítóintézet izgalmas szituációt jelent a színház számára. Feltehetően sokan nézik olyanok a produkciót, akik még soha nem jártak színházban. Bizonyos dolgokat esetleg nem értenek, mert hiányzik hozzá az előképzettségük, míg más momentumokra lehet, hogy kiélezetten reagálnak.
 Amikor például lassan tíz évvel ezelőtt a gyűjtőfogházban vendégeskedett a De mi lett a nővel?, amelyet Csehov-novellák alapján írt és rendezett Kiss Csaba, ez annyiban abszolút hasonlított a börtönszituációra, hogy három ipse beszél benne egy ott nem lévő nőről, ami a fogságban lévőkkel nyilván gyakran előfordul. És persze ezúttal tiszta férfi közönség ült a nézőtéren. Metsző csendek voltak, nagy, átütő nevetések, sőt, röhögések. Amikor pedig az előadás utáni beszélgetésen szóba került az a darabban elhangzó kérdés, hogy mi a jobb, a halálbüntetés vagy az életfogytiglan, felállt egy rab, és azt mondta, hogy az életfogytiglan, hiszen ő már egy tizenöt éves „kört” letöltött, most újabb bűnért megint börtönbe került, a következő tizenöt éves ciklusának lát neki, köszöni szépen, jól van, jelentette ki kesernyésen kaján mosollyal. Kevés ilyen tragikomikus helyzettel találkoztam.
És kevésszer éreztem annyira lényegesnek a színházat, mint a szegedi Csillagbörtönben, ahol igencsak nehéz fiúk, köztük gyilkosok adták elő az Übü királyt, kemény munka után, a saját reménytelen helyzetüket, börtönbeli kiszolgáltatottságukat, egymás közötti gyűlölködéseiket is vérfagyasztó módon, kiadós akasztófahumorral belejátszva Jarry klasszikus művé nemesedett polgárpukkasztásába. | hirdetés
 |
|
Mindez arról jutott eszembe, hogy Pogány Judit az Aszódi Javítóintézetben a minap előadta a Pedig én jó anya voltam című dokumentumdrámát, ami az utolsó magyar halálraítélt édesanyjának monológja. Aki megpróbál szembesülni a már halott, gyilkos fiával, igyekszik neki megbocsátani, és magának pedig azt bizonygatni, hogy ő mindent megtett érte. A felnőttkor határán álló publikum bizonyos tagjai hárítani igyekeztek. El akarták kerülni, hogy tükörbe nézzenek. Többen az előttük lévő szék karfájára hajtották a fejüket, hogy megússzák a szembesülést. Mások pattanásig feszülten figyeltek. Egyáltalán, a feszültség végig ott volt a levegőben, amit két mobil megszólalása sem tudott enyhíteni. Megint már-már létkérdéssé, üggyé vált a színház. A sok tinglitangli, fásultan rutinos, bérletes előadás bambulása után jó volt látni, hogy mennyire fontos is tud lenni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
