Az egyetlen olajjal festett önarcképén romantikus lendülettel szegezi talányos tekintetét a nézőre. Naiv, igéző szempár a zsenit sejtető hajtincsek alatt, elegáns fekete felöltő, költői bogra kötött aranysárga nyakkendővel. A fiatal Gustave Moreau.
 A tipikus századvégi dandy romantikus előfutára, egyszerre arisztokratikusan jól ápolt és csiklandozóan poétikus. Mint nem sokkal később Baudelaire vagy Oscar Wilde. Esetleg éppen az utóbbi regényhőse, Dorian Gray, aki alkut kötve az ördöggel porcelános szépségét úgy őrizte meg, hogy egy portré öregedett helyette. Gustave Moreau esetében fordított a helyzet: egy igazi olajjal festett önarcképét ismerjük, azt is a pályája kezdetéről. Az viszont nem öregedett egy cseppet sem, másfél évszázada ugyanolyan frissen őrzi a romantikus ecset könnyed játékának nyomait! Moreau viszont megöregedett és meghalt, pontosan 111 évvel ezelőtt, egy Montmartre melletti műteremlakásban. Hiába söpört be sok elismerést a korabeli művészvilág fő fórumán, az évente megrendezett Szalonon, Moreau magának való figura volt. Imádott szüleivel lakott együtt, kortársai ferde hajlamúnak és nőgyűlölőnek tartották, pedig évtizedekig ápolt titkos viszonyt egy tanítónővel. Utolsó képeit már visszavonultan festette, közben rendezgetve végső művét: saját emlékmúzeumát. Ez a kicsiny párizsi műintézmény kölcsönözte a festő több mint 160 alkotását a budapesti Szépművészeti Múzeumnak a nagyszabású Moreau-tárlathoz. Főműveket és a hozzájuk vezető utat jelző vázlatokat.
Az életmű sokszínű, hiszen a szimbolista Moreau a fin de siecle úttörője volt, az igéző szecessziós boszorkányok, a ködös halálvágy, az allegóriák réseiből kicsorduló vér előhírnöke. A kurátorok – a kissé már unalmas femme fatale tematika helyett – Moreau klasszikus gyökereit ásták elő. Merthogy Moreau (miközben olyan tanítványai voltak, mint Matisse!) ízig-vérig az akadémizmus gyermeke volt. Formában és tartalomban egyaránt. A színes fénypászma alatt szétomló festett női testek mögött például több száz, dekára kimért akttanulmány, pontosan modellált drapériarajz és egy seregnyi, már-már absztrakt színvázlat állt. A kiállítás dramaturgiája követi ezt az ívet, ahogy az akadémikus piktor a kósza tollvázlatoktól eljutott a Szalon zsűrije elé bocsátott hatalmas olajfestményig. A fő rendezőelv pedig (erre utal az ügyetlen cím: Mítoszok földje) a témaválasztás, az antik mitológia és a bibliai történetek. Moreau ugyanis (ismét egy tipikus akadémikus jegy!) minden bensőséges, személyes élményét egy-egy historikus történet segítségével meséli el, saját szája íze szerint átalakítva a klasszikus, mindenki által jól ismert festménytémákat. A csenevész testű Herkules a fejeit nyújtogató, kaktuszszerű hidrával küzd, a leláncolt Prométheusz (nem is titán, inkább egy kiöregedett atléta!) a Kaukázus bérceiről eléje táruló tájra szegezi rezzenéstelen tekintetét, miközben a keselyű kóstolgatja a máját. Orpheusz levágott fejként jelenik meg, amit elmélázva tart egy reneszánsz öltözékbe bújt trák leány (azok egyike, akik a mítosz szerint széttépték). És ott van még a hattyúval bujálkodó Léda, a Heródest megidéző, vonalháló alá rejtett, „tetovált” Salome és az egyszarvú hátán lovagoló perzsa költő. Moreau festészete ellenmondásos: egyszerre gazdag és közhelyes, modern és akadémikus, festői és rajzos. Néha angyali, mint a szép Dorian Gray, néha ördögien romlott, mint Dorian titkos arcképe.
|
vissza
vissza a lap tetejére
