Római Magyar Akadémia. Gyönyörű intézménynév, és még gyönyörűbb az intézet, a Falconieri palota a via Giulián, minden lehetőség adott, hogy Magyarországot méltóképpen képviseljék, hogy az utcán legyen egy nyitott kapu, amelyen át megláthatják a hazát a magasban. Azt az országot, ami ugyan nincsen, de amelyikben lakni szeretnénk, amit addig is mutogatnánk, amíg föl nem épül, amiért dolgozni érdemes, ahol egykor majd…
Inkább elmondom, mit láttam. A palota ajtaja nyitva, odabent festmények és egy különös műtárgy, kicsi, ezüstszínű kutyafejek, hangszórókból vonítás. Még mindig ez tűnik az okosabb ötletnek, valahogy Rómában olyan bővében vannak a táblaképeknek, hogy feltehetőleg igen nehéz lehet nagy szenzációt okozni néhány újabb kelet-európai darabbal, de nyilván vannak, akik ezt jobban tudják.
A kiállítást éppen most nyitják meg. A Római Magyar Akadémia igazgatója, Kovács Péter kissé szégyenlősen mond néhány szót arról, hogy miért adja át a mikrofont Hegyi Lórándnak, majd jön Hegyi Lóránd. Nemzetközi hírű művészettörténész, nemzetközi érdemekkel és érdemrendekkel. Ő felelős a kiállításért, ő válogatta a darabokat, hogy pontosan milyen szempontok alapján, az nem világos. Papír nélkül, olaszul beszél, némileg úgy, mint Don José a Picasso kalandjai című filmből („20 000? Allegro, allegro, ma non troppo.”) Mindenesetre elmeséli, hogy ez egy kis kiállítás, nem reprezentatív, nem akar semmi nagyot mondani, képeket akarnak megmutatni, el is mondja, milyen képeket, iszonyatos közhelyekkel, de azért vázolja, mit kell nézni, az első teremben Deli Ágnes művészete például molto enigmatico. Senki nem szól, mindenki békés arcot vág, pedig tudják, hogy az első teremben nincs Deli Ágnestől semmilyen kép, sőt, az egész kiállításon nincs Deli Ágnestől kép, Káldi Katalin művei vannak az első teremben, el lehet képzelni, milyen kidolgozott koncepció alapján válogatott Hegyi Lóránd, ha fogalma sincs arról, hogy kik az általa kiválasztott festők. |
vissza
vissza a lap tetejére
