Kritika (4)
Gomorra
2009-08. szám / KG
Az amerikai gengszter, az olasz maffiózó és e kettő házassága, az olasz-amerikai családfenntartó a hollywoodi mítoszgyártás legnagyobb haszonélvezői közé tartozik, náluk talán csak a cowboy és a tűzoltó járt jobban arcéle kifényesítésében.
 A lehető legváltozatosabb szögekből láthattuk már működni a bűnszövetkezeteket: ülhettünk a családfő asztalánál és csodálhattuk, ahogy a Don spagettit oszt szerettei között, osztozhattunk az öltönyös középvezetők menedzseri dilemmáiban, és figyelhettük a kisipart is, mint éldegélnek a gyilkos tahók a nagyhalak árnyékában. Az egészben az volt a jó, hogy mindeközben, még ha a saját kispiszkos valóságunkhoz legközelebb eső traktusait is szemléltük e bűnözői létformának, mégiscsak a mozi keltette legendán szórakoztunk, melynek papírja volt róla, hogy a szórakoztatóiparban jártas szakemberek készítették, tehát mégiscsak mese az egész, még ha az alkotók helyenként természetes fényeket használtak is, és egy-két autentikusabb arc is felbukkant a képzett színészek között.
Ehhez képest a tavalyi év fesztiválbajnoka, a Gomorra azzal jön, hogy a maffiózók már a spájzban vannak, és csak annyi a közük a Hollywood által megénekelt legendákhoz, hogy velünk együtt bizonyára ők is jól szórakoztak rajtuk a moziban ülve, egyikük-másikuk pedig szívesen utánozza Tony Montanát A Sebhelyesarcúból. Matteo Garrone természetfilmet készített, méghozzá a nápolyi maffia, a Camorra alagsori belvilágáról, s e célból az évek óta rendőri védelem alatt élő Roberto Saviano könyvben is közreadott előtanulmányaira hagyatkozott. A film rögtön egy leszámolással, egy mindennapos ügynek látszó, szoláriumban lezavart kivégzéssel kezdi, melyről ha nem mondják, hogy valahol Nápolyban járunk, könnyen azt hihetnénk, hogy itt, minálunk, valamelyik balatoni bazársoron esett meg a dolog egy félrecsúszott területi egyezkedés jegyében. A folytatás sem esik olyan távol a bazársortól; jön a lakótelepi kamaszsrác, és pályát (bandát) választ, a postás, aki a börtönben ülők családjának viszi házhoz a klán által kiutalt családtámogatást, a két hőzöngő mitugrász, akik mozihősnek gondolják magukat, a mérgező hulladékkal üzletelő öltönyös és az atlétatrikós szabómester, akit átcsábít a kínai konkurencia. | hirdetés
 |
|
Garrone filmjében nincs két világ, törvényes és törvénytelen, a kamera nem lát a maffiaföldön túlra: befelé néz, így is elég tág területet kell befognia. A bentlakók közül szabadulásra senki sem gondol, a tét nem a kijutás, hanem a benti élet minőségének javítása, melyhez nem az iskolában, hanem a bandatoborzókon, a mindennapos leszámolások alkalmával osztják az érvényesülés eszközeit. A Gomorra nem gengszteropera, nem dicsekedhet nagy alakításokkal, szépen megkoreografált leszámolásokkal, drámai zenei aláfestéssel. A Gomorra természetfilm egy, a miénkhez veszélyesen közel eső világról, melytől semmi sem áll távolabb, mint a maffiafilmek és cowboy-mítoszok romantikus nagyzolása.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
