Interjú
Energia és temperamentum
2009-08. szám / Bóta Gábor
Vári Éva, a Budapesti Kamaraszínház tagja, sokak örömére, Kossuth-díjat kapott. Ötvenkét éves volt, amikor Pécsről Pestre szerződött. És azóta egyre népszerűbb.
 Többször is fölterjesztettek már Kossuth-díjra. Te talán tudod, hogy hányszor…
V. É.: Tudni, tudom, de ez már nem érdekes. Úgy látszik, most volt itt az ideje, hogy megkapjam. Küldtek egy levelet a pécsi lakásomra arról, hogy felterjesztenek. Kérték, jelezzek vissza, ha megkapnám, átvenném-e. Mire megtaláltam az értesítést, már sürgetett az idő, ezért telefonon szóltam be a minisztériumba, hogy átvenném a díjat.
Budapesten mind a mai napig bérelt lakásban élsz. Már többször tervezted, hogy eladod a pécsi otthonod, de aztán valahogy sohase tetted.
V. É.: Nem, mert amikor hazamegyek, arra gondolok, hogy ott van mindenem, a berendezés ugyanúgy, mint az a harminc évem, amit Pécsen eltöltöttem. Pécs békés és nyugodt város, jól érzem magam ott. És rendszeresen végigfut az agyamon, nem biztos, hogy a következő szezonban is szükség van rám a fővárosban, jó érzés tudni, hogy bármikor hazamehetek.
A Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja vagy. Akármikor mehetnél oda játszani?
V. É.: Azt nem mondhatom, hogy akármikor, csak hogyha hívnak. Ha tudnák, hogy ott vagyok a városban, akkor valószínűleg inkább hívnának. Csak az az igazság, hogy az én koromban már egyre kevesebb az a szerep, amit eljátszhatok.
Szoktad is mondani, hogy a szerzők már a negyven év feletti nőknek nem nagyon írnak szerepet.
V. É.: Nem hiszem, hogy a közönséget ne érdekelné egy ötven-hatvan éves nő problémája.
A média is azt sugallja, hogy a fiatalság és a gazdagság a fő érték.
V. É.: Én se fiatal, se gazdag nem vagyok, így tulajdonképpen nagyon csodálkozom, hogy foglalkoztatnak.
Ötvenéves már elmúltál, amikor Pécsről eljöttél. A városban és a szakmában nagyra tartottak, de országosan nem voltál ismert. Azóta viszont igencsak szeretnek országszerte. Ritkaság, hogy valaki idősebb korára válik igazán népszerűvé.
V. É.: Ötvenkét éves voltam, amikor eljöttem Pécsről. Ennyi idősen az ember már egyáltalán nem gondolja, hogy komoly esélye van a fővárosban. Nem tudom, hogy engem miért fogadott el a közönség. Talán azért, mert olyan szerepeket kaptam, amelyekben szívesen néztek.
Az interneten olvasható, hogy többen drukkoltak neked azért, kapd meg végre a Kossuth-díjat.
V. É.: Én nem olvasom az internetet, de hallom, hogy meg is kérdezték már tőlem, miért nem kaptam még Kossuth-díjat. Mit válaszolhattam volna erre? Nem én osztom a díjakat. | hirdetés
 |
|
Tulajdonképpen ötvenkét évesen miért mozdultál Pécsről? Mit mondott Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója, miért van rád szüksége?
V. É.: Először csak a Cigánykerék előadásába hívott, arra a szerepre, amit Pécsett már játszottam. Utána pedig rögtön felajánlotta a Koldusoperában Peachumné szerepét, amit szintén eljátszottam. Ezután szerződést ajánlott a színházhoz. Ekkor még mindig nem mertem eljönni Pestre, csak félállásban, és félállásban Pécsett maradtam. Aztán ideszerződtem. És remek szerepeket kaptam például a Vértestvérekben, a Sirályban, és még Piafot is eljátszhattam. Ezért úgy éreztem, hogy érdemes volt idejönnöm. Nem kellett remegő lábbal a próbatáblánál állnom, hogy kapok-e szerepet, vagy nem.
Pécsett helyi sztárnak számítottál, abszolút kedvenc voltál, Pesten nehezebb ezt a státust elérni.
V. É.: Nehezebb. Én is csodálkozom azon, hogy velem ez így alakult, persze ebben nyilván szerepe van az Életképek című tévésorozatnak is. Talán a játékomban, a személyiségemben van valami, amitől elfogadnak, és megszeretnek az emberek. Ez nekem nagy boldogság.
Olyan energia és vagányság van benned, amitől nem számítasz idős embernek.
V. É.: Ha megvallom a koromat, nem titok, hatvankilenc éves vagyok, akkor nem csak udvariasságból mondják, hogy nem annyinak nézek ki. Nem hiszik el, hogy ennyi idős vagyok. Van egy olyanfajta temperamentumon, ami nem hagyja, hogy idő előtt megöregedjem.
De ugyanokkor beszéltél arról, hogy vissza kellene venned a tempóból, mert két évvel ezelőtt már azt érezted, hogy fáradt vagy, holott korábban ezt a szót szinte nem is ismerted.
V. É.: Vidéki színházban az ember nagyon megedződik. Hétvégéken rendszeresen játszottam, szombaton és vasárnap délután és este is, sőt, ha gyerekdarabban szintén benne voltam, akkor délelőtt is. Két éve éreztem, hogy fáj a térdem, meg kellett operálni. Az ember azért elhasználódik. De ez a díj erőt ad, ahogy az szintén, hogy vannak, akik eljönnek a színházba, és megnéznek. Ez arra buzdít, hogy ne hagyjam el magam, koncentráljak rá, hogyan nézek ki, figyeljek az egészségemre.
Az, hogy a rákbetegséget is sikerült leküzdened, szintén pluszenergiát adhat.
V. É.: Az orvos azt mondta, hagyjam el a pályát, ne tegyem ki magam mindenféle stressznek. Ekkor megkérdeztem őt, hogy eltart-e. Erre nem vállalkozott. Úgy gondoltam, nekem kell eltartanom magam, és dolgozom. Erre azt mondta, hogy legalább minél kevesebbet. Ehhez képest egyre többet játszom. De nem érzem azt, hogy ez káromra lenne.
Vár rád újabb jelentős szerep?
V. É.: Az Orlai Produkciós Iroda felkérésére egy kétszereplős darabot kezdek próbálni májusban, Nagy Ervin partnereként. Az a címe, hogy Csókol anyád! Egy anya és fia viszontagságos kapcsolatáról szól. Remélem, hogy ugyanolyan ütős lesz, mint a Hat hét, hat tánc, amit Kulka Jánossal játszom. Hogy azt annyian nézik, és annyian szeretik, erőt ad ahhoz, hogy tovább csináljam ezt a pályát.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
