A Godfrey testvérek, Paul és Ross, zenekara a napokban jelenteti meg legfrissebb, hatodik albumát.
Örömhír ez mindenképpen. Egyfelől, mert nagyon szeretjük őket, másfelől pedig azért is lehet lelkendezni nekik, mert ha az utóbbi albumaik nem is értek fel az első két lemez szintjéig, sőt, meg sem közelítették azt, most ismét egy erős munkával sikerült előbújniuk a stúdió mélyéről.
A kilencvenes évek közepe, többek között, a triphop regnálásnak ideje is volt, a Massive Attack és Tricky utáni hullám első számú együttese mindenképpen a Morcheeba volt. Az 1996-os Who Can You Trust? című első, majd az azt követő, 1998-as Big Calm a stílus alaplemezei, süppedt hangulatú, füstös pszichedeliában ázó, egyszerre gyönyörű és félelmetes albumok. Aztán a Godfrey-k, na és énekesnőjük, Skye Edwards, úgy gondolták, elég volt a mélymerülésből, s irány a napsütés. Így hát az arcukat innentől kezdve fokozatosan fordították a fény és a hagyományosabb zenei megoldások felé. Elsőre be is jött a húzás, a távolodás az elektronikus zenei megoldásoktól, több újabb rajongót szereztek, mint amennyit elveszítettek a régiek közül. 2000-es albumuk, a Fragments of Freedom, elsősorban is a ronggyá játszott Rome Wasn’t Built in a Day című dalnak köszönhetően, bebiztosította pozíciójukat az első vonalban. A siker azonban nem mindig tart örökké, és a soron következő, 2002-es Charango már félig-meddig válságtermék. Hiába fordultak zenei inspirációért Dél-Amerika irányába, a dalok már korántsem voltak olyan erősek, mint az első három albumon. Aztán jött a váratlan fordulat: Skye Edwards elhagyta a zenekart, hogy szólóban folytassa, de ez se neki, se a Morcheebának nem tett jót. Az énekesnő 2006-ban kiadta első albumát Mind How You Go címmel, de annyira jellegtelenre sikeredett, hogy még jellegzetes, melegen elringató hangja se mentette meg, az is alig ismerhető fel rajta. Persze a Morcheeba se járt jobban: a The Antidote című, 2005-ös, ötödik lemez hasonlóképen jellegtelen, mint Skye-é, sőt, még fájdalmasan önismétlő is. Az új énekesnő, Daisy Martey hangja pedig egyáltalán nem illeszkedett a zenekar világába, erről mi magunk is meggyőződhettünk, amikor itt jártak, s adtak egy semmilyen koncertet. |
Aztán három évig gyakorlatilag nem lehetett hallani róluk, valószínűleg nekik is leesett a tantusz, hogy pihenni kell, s újragondolni a dolgaikat. Először is megszabadultak a hibás választásnak bizonyuló Martey kisasszonytól, de nem vettek fel újabb állandó énekest, hanem a hatodik Morcheeba-albumra több hangból dolgoztak, egészen pontosan 4-ből: a már veteránnak számító, angol dalszerző-énekesnő, Judie Tzuke mellett egy Roy Orbison hangú norvég, Thomas Dybdahl, a rapper Cool Calm Pete és egy francia énekesnő, Manda működik közre az albumon. Már az első kislemez-dalból (Enjoy the Ride) és némiképp az album címéből is kiderül, a Morcheeba visszakanyarodott az első két album süppedt világába, aminek csak örvendeni tudunk. Hogy mégse önismétlő, a korábbi sikerekbe való visszamenekülésről van szó, hanem egy remélhetőleg új korszak nagyszerű nyitányáról, arra megfelelő bizonyítékul szolgál a tény, hogy az énekes dalok szinte mindegyike potenciális sláger, kislemezre bátran kimásolható dal, az azokat összekötő instrumentális szösszenetek pedig legalább ugyanannyira színvonalasak, s nem csupán alibiből készültek. Úgy tűnik tehát, a Godfrey testvérek remélhetőleg rádöbbentek végre, az ő útjuk nem egy napfényes sétányon vezet a boldogságba, hanem egy olyan ösvényen, ahova csak itt-ott kacsint be egy-egy kóbor napsugár.
|
vissza
vissza a lap tetejére
