Most akkor miről is van szó? Kortárs képzőművészetről vagy filmművészetről? Avagy hogy kerül a film a múzeumba?
– tehetné fel a kérdést az egyszeri érdeklődő, ha nem tudná, hogy a kortárs képzőművészet már a 60-as évek óta egyre intenzívebben reflektál a mediális változásokra. Azaz a médium mint hordozó (vászon, gipsz és papír helyett) egyre inkább a művészi kifejezésmód egyetlen előremutató eszközévé válik. A LUMÚ tanúsága szerint: vált.
Amennyiben a modern film elbeszélése, ahogyan azt a nagy filmes teoretikus, Gilles Deleuze állítja, már nem a valóságot ábrázolja, hanem sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy az elbeszélés miként hamisítja meg a valóságot, annyiban a kortárs videoművész modern filmművész is egyben. Persze, nehéz határvonalat húzni, honnantól inkább filmes s honnantól képzőművész, de ha a végterméket nézzük, azaz magát a filmet, sokak szerint nem is kell meghúzni azt a bizonyos határvonalat. A film az film. Ezek után maximum az merülhet fel kérdésként, hogy akkor a Ludwig Múzeum válogatását miért kiállításnak, s miért nem filmszemlének nevezzük. Talán azért, mert az ezeken a munkákon tetten érhető képzőművészeti hagyományok kinematográfiai elemekkel történő ötvözése sokkal koncentráltabb figyelmet, s ha kell, ismétlésre is lehetőséget adó közeget igényel. Nem arra vagyunk ugyanis szocializálva, hogy elsőre észre vegyük egy adott műalkotás mélységeit, rétegeit. Nem szeretjük, ha a mű megdolgoztat. Márpedig ezek a művek a Ludwig szétszabdalt első emeleti tereiben vagy így, vagy úgy, de megdolgoztatják az emberi képzelőerőt, fantáziát, észt, és szétfeszítik a kulturális konzervativizmus kényelmes, ám unalomig ismert határait. Aztán akiben még mindig akad némi kétség, azt rögtön a bejáratnál eloszlatja Laurie Anderson From the Air című szobor-videó installációja. Ahogy a szereplők, a nő és a mellette heverő kutya videóra rögzített képe egy kis fehér szoboralakra vetül, már nyilvánvaló is a „kiállítás” és a „szemle” közötti különbség. A nő mesél, s amit mond, nem értelmezhető pusztán önmagában. Csak akkor értjük meg, miről szól a film, ha hozzáolvassuk a mellé kihelyezett falragaszt, amelyből megtudjuk, hogy a From the Air nemcsak ennek a munkának a címe, hanem Laurie Anderson egyik legismertebb albuma, az 1982-es Big Science című lemez egyik számáé is. Az akkori From the Airben egy vészhelyzetben lévő repülőgép kapitánya beszél az utasokhoz, a katasztrófával fenyegető kényszerleszállás előtt, a mostaniban a nő a kutyáról, Mirabelle-ről, akit egy kirándulás alkalmával a felette köröző keselyűk ébresztettek rá, hogy a levegőből is érkezhet támadás… Ugye nem kell kommentálni, mire gondol Anderson? Azt meg, hogy mennyire katarzisszerű élmény, amikor az egyes szöveg- és képsíkok valami egységgé állnak össze, nem is lehet. Van vele dolog, az biztos, de megéri.
Nehéz sokkal inkább az, hogy miután belemelegedtünk az egyikbe, már vár is a másik, szintén figyelmet és nyitottságot igénylő mű: egy új játék. Bódy Gábor első igazi videomunkája, amelyben a Kölnben élő művész barát Marcel Odenbach és a budapesti Bódy Gábor szövegbuborékos ajkakkal, némán kommunikálnak a videokamera előtt, Hámos Gusztáv és Katja Pratschke Elcserélt testek című munkája, amelyet Robert White idegsebész majmokon végzett fejátültetésről szóló előadásának szavai ihlettek, John Wood & Paul Harrison elképesztő humorral megfogalmazott minimalista munkái vagy Katarzyna Kozyra egy budapesti gyógyfürdőben rejtett kamerával forgatott kukkoló-filmje.
Meg persze a Ludwig 15 éves gyűjtőmunkájának további eredményei, amelyek között szerencsére – és ezt most a befogadhatóság szempontjából tényleg szerencsének értékelem – akad néhány kevéssé izgalmas, pusztán filmszerű anyag is. |
vissza
vissza a lap tetejére
