Interjú
Laurent Cantet
2009-09. szám / Köves Gábor
Elnyerte a cannes-i Arany Pálmát, bekerült az öt idegen nyelvű Oscar-jelölt közé, egyike volt az Európa Filmdíj döntőseinek: Laurent Cantet ötödik játékfilmje, Az osztály bejárta az egész világot, noha egyetlen profi színész sem játszik benne, és akcióból is csupán annyit kínál,
 amennyit egy átlagos párizsi iskola átlagosan problémás osztályának egy átlagos tanéve elbír. Laurent Cantet az április 16-án kezdődő 13. Francia Filmnapok alkalmából járt Budapesten.
Hogyan esett a filmbeli iskolára a választása?
L. C.: Mindenképpen a huszadik kerületben, Párizsnak e nagyon népszerű, a lakosságát tekintve rendkívül színes összetételű részében akartam forgatni. Sok bevándorló él ezen a környéken, régiek és újak egyaránt, és megtalálható itt a „bobo”-nak, vagyis a bourgeois-bohème-nak nevezett réteg is; a polgári, pénzesebb bohémok. Szerencsém volt, az első iskola, amit a környéken kiszemeltem, maradéktalanul megfelelt a céljainknak, úgyhogy nem is volt szükség a további keresgélésre. Nagyon készségesen fogadtak, egy hét alatt megvolt az engedély, a tanárok pedig már az előkészítés korai szakaszában bekapcsolódtak a filmes munkába. Az egyetlen problémát a renoválás jelentette, az iskola épületét ugyanis épp az ottlétünk során kezdték felújítani, úgyhogy a helyszíneket egy másik iskolába voltunk kénytelenek áthelyezni.
A kiválasztott iskola hol helyezkedik el a hasonló intézmények hierarchiájában?
L. C.: Azt mondanám, hogy valahol középen, vannak jobbak és rosszabbak is nála. A szereplőket a 13–15 évesek, a továbbtanulás előtt álló diákok közül választottuk ki, akik a film szerint az utolsó előtti évüket töltik az iskolában. Úgy vélem, ez az az év, amikor a legnagyobb változáson mennek keresztül a gyerekek.
És ki változott a legtöbbet a film elkészítése során?
L. C.: Érdekes, hogy amikor visszanéztem a forgatás megkezdése előtt rendezett workshop felvételeit, csupa kisgyereket láttam magam előtt, hat hónap elteltével viszont, amikor elkezdődött a forgatás, már meglett kamaszokkal találtam magam szemben.
A forgatás mennyiben változtatta meg őket?
L. C.: A filmezés nem forgatta fel az életüket, alapvetően ugyanolyanok maradtak, mint amilyenek előtte is voltak. A cannes-i felhajtás sem szállt a fejükbe, pedig abban aztán volt részük a fesztiválon. Vannak közülük, akik szeretnének más filmekben is szerepelni, de egyikük sem szállt el, normális gyerekek maradtak.
Hogy zajlott a forgatást megelőző workshop? Mi volt az első feladat?
L. C.: Ha jól emlékszem, Francois (Francois Begaudeau, a filmet ihlető könyv szerzője, a filmbeli osztályfőnök megszemélyesítője) már tanárszerepben volt, és kérte a gyerekeket, hogy mutatkozzanak be az osztály előtt, mintha az új tanév első napja lenne. Nem tartottam színészórákat nekik, de együtt dolgoztuk ki fokozatosan a szerepeket, hiszen a gyerekek nem magukat adják a filmben, még ha sokszor úgy is tűnik, hanem szerepet játszanak.
Többen mégis a saját keresztnevükön szerepelnek a filmben.
L. C.: Néhány előre megírt karakter, például Souleymane esetében, megtartottuk az eredetileg kitalált neveket. Ezt a szerepet egyébként többen is elpróbálták, míg végül Franck (Keita) kapta meg, de például a filmbeli Esmeralda és az őt játszó, valódi Esmeralda között alig van különbség. Ő az, aki a filmben rendőrnő akar lenni, de az igazság az, hogy még vacillál, rendőr vagy rapper legyen. Franck viszont, ellentétben a szerepével, a világ legcsendesebb kamasza, akivel valaha is találkoztam. | hirdetés
 |
|
Mióta használja Az osztályban is alkalmazott improvizációs technikát?
L. C.: Mindig is ezt használtam, már az első rövidfilmemet így készítettem. Ha profi színészekkel dolgozom is, igyekszem amatőrökkel összehozni őket. A profikkal is improvizálunk, de persze egy olyan színésznővel, mint például Charlotte Rampling (a rendező 2005-ös, Asszonyok paradicsoma cím filmjében játszott – a szerk.) más a helyzet, ő tudatosan, a megbeszéltek szerint építette fel a szerepét, az amatőr színészek esetében viszont igyekszem elkerülni az elvont magyarázatokat, az intellektuális elemzéseket. Meghagyom az elvárásaimat magamnak, egyszerűen nekimegyünk a dolognak, és ha sikerül, jöhet a következő lépés, ha nem, igyekszem valami más stratégiát kitalálni.
A filmbeli osztályban sok a bevándorló család gyermeke, a diákok sokféle nemzetiséget képviselnek, a tanári kart azonban mintha egytől egyig tősgyökeres franciák alkotnák.
L. C.: Attól tartok ez egyhamar nem is fog megváltozni, a társadalmi diszkrimináció köszöni, továbbra is él és virul. Egy Souleymane-hoz hasonló fiúnak jóval kevesebb az esélye, hogy tanár váljék belőle, mint például egy Arthurnak.
Elképzelhetőnek tart egy hasonló jellegű filmet, mely ugyanezekkel az eszközökkel egy előkelő magániskolában mutatná be a diákok egy évét?
L. C.: Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelne ez a közeg. Egy magániskolába a fiataloknak már egy nagyon is szelektált csoportja kerül, míg egy ilyen iskolában, mint amilyet Az osztály is megmutat, izgalmasan vegyes a társaság, Egyébként pedig feltett szándékom volt, hogy olyanokról készítsek filmet, akik nehezen találják a helyüket a társadalomban.
A szülei is tanárok voltak.
L. C.: Édesanyám kicsiket tanított, édesapám pedig technikát, de sokkal inkább az késztetett a film elkészítésére, hogy jómagam is gyakorló szülő vagyok, a lányom 14, a fiam 11 éves volt a forgatás idején.
És ők milyen iskolába járnak?
L. C.: A külvárosban élünk, az iskolájuk nem sokban különbözik a filmben látottaktól.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
