A nagy ötlet leginkább az volt, hogy a 19. századi Sevillából áthelyezték a Carmen történetet a 20. századi, elképzelt szabolcsi mezővárosba.
Ezzel akkor szokott baj lenni, amikor az új helyszín és idő nem ad hozzá semmit a mondandóhoz. Mert frappáns ötlet egy világháború előtti, soknemzetiségű, sokvallású helyet találni, ahol nem csupán a vadítóan boszorkányos cigánylány pezsdíti fel az eseményeket, hanem a rengeteg ellentét is, de ha nem sikerül kiélezni e viszályokat, mindez tökéletesen érdektelenné válik a történet szempontjából, így az előadás továbbra is szenvedélyről, féltékenységről és halálról szól. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban sajnos még ezek az alapvető érzelmek sem körvonalazódnak tisztán. Nagyon sok ötlet van a Magyar Carmenben, ám egyiket sem bontja ki igazán a csapat. Az előadás első perceiben például érzelmes dal csendül, három pár puha tánca kíséretében, ami a néptánc egyes alapelemeit finoman elegyíti modern mozdulatokkal. Aztán, mintha mi sem történt volna, e jó bekezdést kibontatlanul hagyva, valami egészen másba fognak a színpadon. Később elindul egy humorral és ritmussal kecsegtető, férfias kakaskodás és mikor végre kezdene forrni a levegő, hirtelen abbamarad a jelenet. Nem hagyják kinyílni az érzelmeket. Carmen megjelenései is egyre kaotikusabbá válnak az előadás folyamán, egyre kevésbé érthető és követhető a történet, tekintve, hogy kicsit meg is változik helyrajzi és időbeli okokból.
A Carment alakító Fekete Linda mindezek ellenére a legerőteljesebb alakja az előadásnak, vérbő éneklése és tánca, egyszerre közönséges és dívaszerű jelenléte hitelesíti mindent elsöprő vadócságát, mégsem érhető pontosan, mit és kit akar ez a körülrajongott nő. Az elcsábított katonát, Andrist formáló Dénes Zsolt figuráját sem ismerjük meg igazán, bár a művész néhány akciódúsabb jelenetben azért megcsillantja színészi képességét. Az elhagyott szerelmes lányt, Katát játszó Tóth Márta pedig egészen egyszerűen oly ritkán jelenik meg, hogy kevés eséllyel tud bármilyen érzelmet kicsikarni a nézőből, így csak annyit tudunk meg róla, elhagyta szegényt a férfi, és az sem világos, egyáltalán igazán szerette-e őt.
Az egyetlen valóban üdítő és végigvitt etűd egyébként a vándorcirkusz megjelenése, amikor a művészek a nézőtéren át bukfenceznek fel a színpadra, hogy aztán könnyed kis bábjátékkal és mókás tánccal meséljék el, miként lett Andrisból híres betyár. A jó eredménnyel kecsegtető alkotói névsor sajnos nem váltotta be a reményeket. Presser Gábor dalai nem túl eredetiek és még a rutinos profizmus sem sugárzik belőlük, mint ahogyan Novák Péter szövegei sem szárnyalnak költői magasságban. A koreográfusi munka sem bővelkedik bravúrokban és az előadás folyamán egyre szétesőbb történet sem dicséri Upor László dramaturg munkáját. Pedig az ötlet jónak tűnt.
|
vissza
vissza a lap tetejére
