Aki mostanában kifelé megy az M7-en, és nem szörnyed az útszéli plakáthegyektől (szörnyedjen), az egy érdekes szuper-óriás feliratot láthat: Ildikó és Gábor, és a név fölött a 25-ös szám. Pár méterrel arrébb Ildikónak külön is megköszöni Gábor az elmúlt két és fél évtizedet.
Nem tudom, kikről van szó, és nyilván ők is pontosan tudták, hogy az arra gurulók túlnyomó többségének a két név nem két arcot és két embert jelent, hanem egy párt, férfit és nőt, ha tetszik: Ádámot és Évát, akiknek sikerült huszonöt évig szeretetben megmaradni, büszke boldogságban és feltehetően kényelmes jólétben élni. Az ember szíve megmelegszik tőlük, még akkor is, ha esetleg az örökös zúgolódó azt susogja odabent, hogy nem ez a legintimebb módja a tartós szerelem és az életre, fél életre szóló boldogság megvallásának. Hallgass susogó, és ne féltsd őket: megmondják ők esténként vagy reggelenként egymásnak, amit gondolnak. Minden mozdulatukkal, az elkészített kávéval, egy kósza kézfogással. A plakát nekünk szól, a külvilágnak, hogy lássuk és tanújuk legyünk: az a két ismeretlen szereti egymást.
Leszokhatnánk már a félésről. Emlékszem, régebben rám szólt valaki: ne mondjam, hogy boldog vagyok, mert elmúlik. Nem múlt el, és ha majd mégis elmúlik, legalább emlékezni fogok rá, mert kimondtam. Kijövünk a színházból, és ha rossz volt az előadás, hosszan tudjuk ecsetelni, miért volt rossz, érzékletes szavakat zengünk egymásnak a katasztrófáról, tehetségtelenségről, mindennek a legaljáról. Ha az előadás gyönyörű volt, felkavaró és csodás, akkor csak bólogatunk, magunk elé motyogva, hogy: nem is volt rossz. |