PM Online | Korábbi cikkeink

Nehezen követhető rendszer szerint jelennek meg nálunk Andrzej Stasiuk művei. A Magvetőnél idén piacra dobott Kilenc című regényt éppen tíz évvel ezelőtt írta meg a lengyel szerző, míg más könyveinél csak egy-két éves, vagy éppen öt-hat éves volt az átfutás. Izgalmas fejtörő ez alapján az életműbe illeszteni az egyes műveket.

„Innen nem messze árulták az első hamburgert a városban. Húsz éve. Egy fehér köpenyes nő hajolt ki az ablakon egy nagy, kopár falból. Kis zsömlében összenyomott fasírt kettő ötvenért vagy ötért. És jó volt. Igen. A Rutkowski utcától mindig színes patakocska csordogált belőle.” Varsóban járunk, de a Moszkva téren is lehetnénk, vagy a Lenin körúton. Stasiuk a miénk is, legalábbis azzá vált a kortárs lengyel irodalom fenegyereke. Sokadik könyvét olvasom, és egyik esetében sem tudnám megnevezni, hogy mi az, ami tetszik belőle, de mégis minden esetben magával ragad a kelet-európai életérzés ilyen pontos megragadása, megfestése. Független attól, hogy egy teljes balkáni körutazást ír le (Úton Babadagba) vagy egy gyilkossággal indító thrillert (Fehér holló), akár egy olyan kisvárost, ahol a világon semmi sem történik (Dukla), mindegyikben megleljük az összetéveszthetetlen, kicsit flegma, blazírt narrációs hangot, ami letehetetlenné teszi könyveit a világ ezen, meglehetősen félreeső sarkában. A hírek szerint Stasiuk nagy Bodor Ádám-rajongó, és művészi felfogásukban kétségkívül fellelhetőek a rokon vonások. És mindkettőjüket nagyon lehet szeretni, bár könnyed olvasmányra aligha számíthat az ember.

A Kilenc történetét nehéz volna szavakba önteni. Stasiuk inkább filmforgatókönyv-szerűen fogalmaz, peregnek az egymástól csak esetlegesen függő események, sokszor követhetetlenné, zaklatottá válik, hogy épp melyik hősével mit tesz. Annyit azért érzünk, hogy a rendszerváltás környékének zavaros Varsójában sodródó fiatalok a társadalmi berendezkedés külső peremén téblábolnak. Egyikük tetemes összeggel tartozik valakinek, és a korántsem vicces kedvű behajtók szorításában próbál meg minél gyorsabban pénzhez és ezáltal élethez jutni. Szövetségesei sincsenek könnyű helyzetben, bújva, menekülve igyekszenek meghúzni magukat kivilágítatlan, fűtetlen, szétdúlt lakásokban. Látjuk a túloldalt is. A behajtókat, aranyláncos szerencselovagokat, kábítószerben és sportkocsikban utazó nagymenőket. Nem ismernek kíméletet, és nem válogatnak a módszerekben. De hogy pontosan ki kit üldöz és miért, ez homályban marad, mert nem is ez az igazán fontos. A recsegő-ropogó társadalom, a korhadófélben lévő, kilátástalan nagyvárosi lét, a nihil képét látjuk, bűzét érezzük. Egy nem vágyott, mégis kikerülhetetlen és megkerülhetetlen élethelyzetet, élethelyszínt. Ahol úgy csorog le az élet, mint az olcsó, pufis hamburgerre tapadt szalvétán a ketchup festette húsos lé. Nem egy öröm, de ez van. Ezt kell szeretni…