„Vidovszky György elképesztő színészi teljesítményt képes kicsiholni tizenévesekből, megrendítő drámákat tud eljátszatni velük. Ezúttal a Kolibri Színházban tette, a Kócsag című produkcióban, amelyben városszélén tengődő, a felnőtt társadalmi minták alapján
 egymással kegyetlenkedő fiatalok lidérces életéből kapunk hátborzongató ízelítőt” – írtam 2007-ben. Most 2009-ben a Lila története bemutatója kapcsán írhatnám szinte szóról szóra ugyanezt. Vagyis Vidovszky körbejár? Ismétli önmagát? Legalábbis monomániás. Sok tekintetben egy ügyű. Ami közel sem együgyűséget jelent, éppen hogy kegyetlen tisztánlátást. Egy vagy legalábbis hasonló téma újra és újra, több szempontból való górcső alá vételét. Vidovszkyt nem hagyja nyugodni, hogy a fiatalok milyen kísértetiesen leképezik a felnőtt társadalmat, hogyan hatalmaskodnak egymáson, mennyire nehezen kezelik felébredő és rögtön torzuló szexualitásukat, hogyan gerjednek bennük megfékezhetetlenül a gyilkos ösztönök, majd hogyan jutnak el, akár szándékuk ellenére, az ölésig. A legyek ura, az Iskola a határon, A tavasz ébredése vagy éppen a Kócsag előadásai Vidovszky felfogásában hangsúlyosan középpontba állítják ezeket az amúgy is mind rémisztőbbé váló problémákat. Mindez roppant kis színházban, a Kolibri Pincében, tehát igencsak testközelben történik. A darab naplóregényből íródott, ami ismeretlen szerző műve, 1996-ban jutott egy párizsi kiadóhoz. Olyan tizenhat éves lány históriája, akinek jóformán minden gondolata a szexualitás, aki intim viszonyba kerül egy sráccal, akinek a haverjai nem értik meg a bensőséges kapcsolatot, megerőszakolják Lilát, aki önkívüli állapotban kiesik az ötödik emeletről és meghal.
A címszerepet Simon Lia adja bámulatos természetességgel, kiismerhetetlen rejtélyességgel, talányos mosollyal, eszelős női vonzerővel. Horváth Zoltán pedig olyan kamasz bőrébe bújik, miközben lényegében a narrátor feladatát is ellátja, aki érzékenyebb a haverjainál, próbál eltöprengeni dolgokon, de ezt titkolni igyekszik a média sablonjai szerint felszínesen nagymenősködő barátai előtt. Dér Zsoltnak, Bárdi Gergőnek és Bene-Urai Arnoldnak sajnos tényleg elég klisészerű rosszfiúkat kell alakítaniuk, amennyire lehet, hitelesek. A darab szövege közel sem olyan talányos, mint Simon Lea, meglehetősen egyértelmű, mintha a produkciót követő drámapedagógia vitához vázolná fel az alapvető dolgokat. A rendezőn és a színészeken múlik, hogy intenzív, de ezúttal számomra nem sokkoló előadás születik belőle. |
vissza
vissza a lap tetejére
