PM Online | Korábbi cikkeink

Filmrendezői karrierje a 14 perces Zárással indult, majd Before Dawn című kisfilmjével végignyerte a nemzetközi fesztiválokat, a díjeső betetőzéseként pedig az Európai Filmakadémia kisfilmes díját is megkapta. Legújabb munkája, A repülés története filmszemlés bemutatkozása után

Cannes-ban és a magyar mozikban debütál: a fesztiválon a Rendezők Két Hete (Quinzaine des Réalisateurs) elnevezésű válogatásban indul, a hazai mozikban pedig A pankrátor kísérőfilmjeként.

A repülés története kosztümös film, 1905-ben játszódik, Normandiában, egy tengerparti családi piknik alkalmával. Voltak konkrét ihletői is a film festményszerű képi világának?
K. B.: Eredetileg úgy volt, hogy Rajk László lesz a díszlettervező, bár szegény végül a mindenféle koprodukciós kötelezettségek miatt “csak” a filmben szereplő repülőt tervezte meg. Amikor elolvasta a szinopszist, rögtön lerántott a polcról egy Brueghel-albumot, és kifénymásolta belőle az Ikarosz bukása című képet. Én is és a társíróm, Beregi Tamás is nagyon szereti Brueghelt, ha elvetődök Bécsbe, mindig elücsörgök egy órát a képei előtt a Kunsthistorishes Museumban. Az írás közben eszünkbe sem jutott, de utólag minket is megdöbbentett, hogy mennyire hasonló témát érintettünk mi is, amikor kitaláltuk ezt a történetet. Aztán persze módszeresen beleástam magam ebbe a századfordulós korba és az előzményeibe, jöttek az obligát körök, az impresszionizmustól Proustig. Egyetlen szándékos művészettörténeti utalást szerettem volna elhelyezni a filmben, egy spanyol impresszionista festő képét akartam belekomponálni az egyik jelenetbe, de ez persze a hirtelen beállt kellék- és statisztériahiány miatt végül nem valósult meg.

Más kompromisszumot is kellett hozni a forgatás során?
K. B.: Persze, megállás nélkül. Helyi gyártási problémák miatt például már az amúgy sem túl bő, 5 naposra tervezett forgatás elején elcsúsztunk egy napot. Volt úgy, hogy a sírás és a röhögőgörcs között ültünk Erdély Mátyással és Huttlassa Tamással, a film operatőrével és magyar producerével, hogy na most aztán megyünk haza, de valahogy mégis csak sikerült behoznunk a lemaradást, meg nem tudnám mondani, hogyan. Végül minimális kompromisszumokkal sikerült megúsznunk, s a rémálomszerű körülmények dacára nagyjából olyan lett a film, amilyennek eredetileg is elképzeltem.

Ha mégis kicsúszol az előre megszabott időből, mi történik?
K. B.: Akkor valószínűleg az elkövetkező 10 évben nem csinálhatok filmet.

Fel lehet valahogy készülni ezekre a forgatási nehézségekre?
K. B.: Igyekszem felkészülni, mert olyan egyszerűen nem létezik, hogy ne essen be valamilyen kisebb-nagyobb katasztrófa. Eddig mindegyik rövidfilmemmel eltöltöttem a forgatást megelőzően legalább 3-6 hónapot, ez alatt az idő alatt oda-vissza kiismerem a részleteket, de nemcsak én, hanem a közvetlen munkatársaim is. Végül is ez az egész filmkészítésdi arról szól, hogy amennyire csak lehet, fel kell készülni mindenre, mert a forgatás során bármi megtörténhet, és meg is történik. Ez néha áldás, néha átok.

Nem lehet könnyű elviselni ezt az állandó készenléti helyzetet.
K. B.: Nagy küzdelem. Sokkal jobban szeretem, ami előtte van, amikor körbejárom a témát, beleeszem magamat egy adott témába, korba, történetbe. És nagyon jó a vége, az az öt perc, amikor ott állsz a hullákkal tarkított csatatéren, és érzed, hogy sikerült. Persze közben, a forgatás során is vannak jó pillanatok, amikor felizzik a levegő.

Rendezőasszisztensként részt vettél egy híresen nehéz sorsú produkció, A londoni férfi korzikai előkészületeiben.
K. B.: Két hétig se voltam ott, az utolsó pillanatban hívtak. Még nem forgott a film, de már a díszletbe estem be a reptérről. Ott aztán tényleg alkalmatlanok voltak a körülmények a filmcsinálásra. De persze az egy másik nagyságrend volt, nem is hasonlítható a mi filmünkhöz.

Tarr Bélához fűződik egy korai, újságírói munkád is.
K. B.: A rendező szak előtt a bölcsészkar filmes szakára is jártam, ahol épp akkor hozták össze néhányan az előttünk futó osztályból a Metropolis című folyóiratot, ebben jelent meg a Tarr Bélával botcsinálta újságíróként készített interjúm, bár azt is inkább a Béla készítette magával.

A közvetlen munkatársaidon kívül vannak, akiknek meg szoktad mutatni a filmjeidet?
K. B.: A Fehér Gyuri is, apám is meghalt, nekik például megmutattam. A repülés történetéről Szabó Istvánnal is beszéltem, nagyon készséges volt és támogató. Megmutattam neki a forgatókönyvet, majd a film vágott változatát, ő pedig elmondta, mit gondol róla. Rajta kívül még Szász Jánosnak mutattam meg a filmet, Gazdag Gyulának, Schulze Évával a forgatókönyvről beszéltünk. Meg persze a barátaimnak, nekik is megmutattam mindenféle fázisokat.