PM Online | Korábbi cikkeink

Az emberiség lefelé a lejtőn? Hogy olyanok vagyunk, mint az állatok? Csak a táplálékszerzés és a fajfenntartás? Nem számít semmi, csak az életben maradás, együtt a falkával vagy egyedül, másként vagy

Hát nem tudom. Frenák Pál meglehetősen aggasztó világképet fest Instinct című új darabjában. Fehér gumimaszkot viselő ösztönlényeiben a szexuális vágy az egyetlen emberi. A maszk nem engedi,

hogy az arcok érzéseket fejezzenek ki. Néhány jelnyelvi gesztus, némi simogatás, egy kevés erőszak. Csak ezek különböztetik meg őket a csupán ösztöneikre hagyatkozó állatoktól. Közben meg úgy érzem, Frenák már oly régóta foglalkozik e témával, hogy kicsit mintha megrekedt volna benne. Hogy nem tud kimászni a saját maga ásta árokból. Hogy a lejtő aljáról, amely a színpadon díszletként foglalja el a teret és amelyen a táncosok lecsúsznak, aztán fölmásznak, hogy ismét visszacsússzanak, tényleg nincs visszaút. Legalábbis Frenák nem látja a visszautat. Bár díszlete kapcsán félbevágott gördeszkapályát emleget, amely kiegészítve a körforgást szimbolizálja, én csak a lejtőt látom. Nem érzem, hogy megfogalmazza a nem láthatót. Kár, mert a nagyon felkészült táncosok, Baranyai Balázs, Zambricky Ádám, Nelson Reguera, Várnagy Kristóf és Lisa Kostur mindent megtesznek azért, hogy testükből mozdulataikkal érzéseket hívjanak elő. Néha akrobatikus ügyességgel verekednek meg egymással az arctalan harcosok, hogy aztán az egyetlen nő bábuként másszon végig a négy testen és felkínálja bájait. Egyedül, együtt, egymás ellen, fönt és lent, miközben végig lappang Helmut Oehring lélegző szívritmus-zenéje, az élő zongorajáték és a különféle ütősök idegen hangjai. Tényleg kár, hogy nem töltötte meg mindezt a gondolat. Az érzelemmentességről nem lehet érzelem nélkül beszélni, hiszen nem marad más, mint a testek önmagukban, amelyek tulajdonképpen nem jelentenek semmit. Arctalanul pedig végképpen nem.