Kritika (5)
Istenítélet – Pécsi Nemzeti Színház (POSzT)
2009-14. szám / Bóta Gábor
A viszonylagos nyugodt létből az idegzsábává válás, a józan ész elvesztésének folyamatát ábrázolja az Istenítélet pécsi előadása, amely a IX. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjában is szerepelt. És megmutat a tömegtéboly közepette néhány gerinchajlításra nem rávehető embert,
 akik nem fékezhetik meg a nekivadult őrületet, ami ragadós járványként elárasztja a várost. Mohácsi János több mint tíz évvel ezelőtt már rendezte Arthur Miller A salemi boszorkányokját Kaposváron, és a címváltoztatás ellenére, a tőle megszokotthoz képest, akkor is viszonylag keveset módosított az eredeti művön. És ugyanúgy nagy hangsúlyt adott a darabban inkább csak virtuálisan jelenlévő tömegnek. De hát Kaposvárott még mindig legendás az ütőképes, egyéni karakterekből álló, de sokkoló erővel jelenlévő színpadi sokaság. Hogy ez Pécsett is létrehozható, ha talán árnyalatnyival kisebb intenzitással is, az jelzi, ebben a szakmai szempontból nem mindig magasan jegyzett együttesben jócskán vannak tartalékok, amit a versenyprogramba szintén bekerült, a tavalyi évad végén bemutatott, csakúgy Mohácsi által rendezett A képzelt beteg is bizonyít.
Az Istenítéletben mintha senki észre nem venné, úgy indul el a ragály. Ártatlan dolognak tűnik, fiatal lányok játszadozásának, amiből aztán tébolyult koncepciós per, máglyahalállal végződő boszorkányüldözés kerekedik.
De azért már kezdetekkor érződik, hogy nincs minden rendben. Bár békésnek tűnik John Proctor földműves háza, Zayzon Zsolt és a Proctor feleségét játszó Herczeg Adrienn nyilvánvalóvá teszik, hogy adódnak nézeteltérések köztük, tán kicsit meg is romlott a kapcsolatuk, miközben mégis elszakíthatatlan a kötelékük. Mohácsi éppen azt vizsgálja, hogy egy kis városkában, szűk közösségben, ott, ahol ismertek az emberi kötelékek, miként zilálható szét jóformán minden kapcsolat, úgy, hogy a hisztéria, bár persze fölülről táplálják, de alul már öngerjesztő folyamatként terjed. Kisember kisembernek is a farkasa. | hirdetés
 |
|
Mindehhez Khell Zsolt díszletként olyan lelátót tervezett a nép számára, hogy mint valami arénában a küzdőtéren történteket, kísérhesse végig az eseményeket, nézőkként pedig jól láthassuk a tömeg valamennyi tagjának gyakran indulattól eltorzult arcát, fékevesztett reagálását. A Pál András által megformált Hale tiszteletes, aki igencsak a boszorkányüldözés pártján állt, mind kétségbeesettebben döbbent arcáról viszont leolvasható, rájött, mihez asszisztált eddig. A kaposvári teátrumból vendégeskedő Kocsis Pál Parris tiszteletesként azonban éppen a tébolyt kihasználó, a hatalmat maximálisan kiszolgáló, sunyi képmutatás természetrajzát festi. A Mohácsi Jánossal rendszeresen együtt dolgozó Kovács Márton zeneszerző és muzsikus, háromtagú zenekarával olyan égszakadás-földindulás jellegű, riasztóan lidérces zenével és zajáradattal szolgál, mintha itt lenne a végítélet. A produkció szerint tulajdonképpen itt is van. Mindannyian megítéltetünk. A zsűri már ítélt, az Istenítéletet tartotta a POSzT legjobb előadásának. Joggal.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
