PM Online | Korábbi cikkeink

A Kontroll producere nemcsak műveli, de tanítja is a szakmát. Hutlassa Tamás legutóbb Kenyeres Bálint Cannes-ban debütált kisfilmje, A repülés története elkészítésében működött közre, de már javában dolgozik a saját filmtervén is.

Milyen fázisban kapcsolódtál be A repülés története elkészítésébe?
H. T.: Hozzám már egy kész történet került, habár az akkori változat még jóval rövidebb volt, mint amilyen a végeredmény lett. Vegyes érzéseim voltak a rövidfilmes műfajjal kapcsolatban, nehezen értelmezhető kategóriának gondoltam, mellyel sem a tévék, sem a mozik nem tudnak igazából mit kezdeni. Három érv viszont amellett szólt, hogy ebbe érdemes belevágni. Hittem a történetben és Bálint tehetségében, a forgatás lehetséges helyszíne pedig Normandia volt, így szinte adta magát egy magyar-francia koprodukció. Azt gondoltam, hogy ha ez a három dolog együtt áll, akkor ki tudunk lépni a hazai körforgásból, és ez teljesült is. A cannes-i meghívás a Rendezők Kéthete szekcióba kedvező antré volt, már önmagában a beválasztás ténye is komoly elismerést jelentett.

Itthon az a bevett szokás, hogy a producer már egy kész forgatókönyvet kap kézhez?
H. T.: Ha a producerségről úgy általában beszélünk, akkor durván két alaphelyzet van. Az egyik, és ez Magyarországon a jellemzőbb, hogy a rendező keresi meg a producert egy filmtervvel. Produceri szempontból ez a kedvezőtlenebb helyzet, ilyenkor a rendező habitusától és a saját ambíciódtól függ, hogy mennyire tudsz beleszólni a kreatív kérdésekbe. Mert a kreatív kérdések egy adott pillanatban például már finanszírozási kérdések is lehetnek. A másik, ami itthon ritka, de külföldön egyébként elterjedt, hogy a producernek van egy saját ötlete, esetleg forgatókönyve is, amit valakivel el szeretne meséltetni, és ehhez ő keresi meg a rendezőt. Hozzám ez utóbbi áll közelebb. A magyar filmrendezők azonban nem erre vannak „nevelve”. Ők alapvetően és kizárólag a saját terveiket szeretnék megvalósítani. Nem akarnak – gyakran úgy látom –, nem is képesek abban gondolkodni, hogy úgymond alkalmazott művészként egy kapott anyagba éljék bele magukat. Magyarországon az iskolai rendszer sem efelé tereli a rendezőket, a feladat általában az, hogy találjatok ki egy storyt, írjátok meg a forgatókönyvet, és utána rendezzétek meg! Szerintem nehéz elképzelni – bár van kivétel –, hogy valaki egy darabig kizárólag forgatókönyvíróként gondolkodik, majd egyszer csak már rendezőként kezd foglalkozni ugyanazzal az anyaggal. Vagyis általában éppen azt veszítjük el, amit egy rendező hozzáadhat egy történet elmeséléséhez, hiszen már mindent leírt, kiírt magából a forgatókönyvben. Ez, azt hiszem, sokszor látszik a magyar filmeken.

Hogy állsz a saját filmtervekkel?
H. T.: Az utóbbi időben nagyon sok rendezőt megkerestem egy számomra fontos filmtervemmel, és ha úgy tetszik, tulajdonképpen mindegyiknél kudarcot vallottam. Egyszerűen nincs benne a programjukban, a gondolatmenetükben, hogy más tervével dolgozzanak. Ez egyébként egy nyolcvanas években játszódó politikai krimi. Az eset sokaknak ismert: 1983-ban Elbert Jánost, a közismert irodalmárt nagyon furcsa körülmények között – az akkori híradások szerint – holtan találták a húszcentis Balatonban. A mai napig nem derült ki, hogy pontosan mi történt. A forgatókönyvet Tasnádi Istvánnal és Odze Györggyel – Odze A halál oka: Politikai gyilkosság című dokumentumregénye alapján – írtuk, amivel 2008-ban megnyertük a magyarországi Hartley-Merrill forgatókönyvíró-pályázatot, ezt követően már egy nemzetközi mezőnyben a harmadik helyen végeztünk. Ehhez kerestem én nagyon sok alkalommal rendezőt Magyarországon. A dolog most úgy áll, hogy Koltai Lajost érdekli ez a történet, s ha minden jól megy, jövő ősszel megpróbáljuk leforgatni a filmet.