PM Online | Korábbi cikkeink

XXI. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A csoda című előadása tényleg csoda. Nem véletlenül kapta meg a XXI. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának fődíját. Miközben itthon nem nagyon tudnak mit kezdeni Tamási darabjaival, a legismertebb műve, az Énekes madár alapján

Bocsárdi László már 2002-ben megrendezte A csodát, ami remek előadás volt. Most pedig némiképp átvariálva, a színház hatvanéves fennállásának tiszteletére felújította. Nem úgy vitte színre – ahogy nálunk gyakran szokták –, mintha Erdély népművészetéből igyekezne múzeumi bemutatót tartani. Nincs az előadásban semmi poros múltidézés, turistalátványosságként tálalt hazafiaskodás. Bocsárdi még Tamási alakját is belopja a produkcióba, aki Nemes Levente megformálásában, külső szemként, de mindent nagyon is átélve követi az eseményeket, és szarkasztikus humorral kommentálja. Úgy drukkol a szerelmeseknek, mintha focimeccsen lenne. Ennek persze naiv bája van, meseszerű Tamási megidézése, az egész előadás megmarad a mese alaphangulatában, elemeltségében, miközben nagyon is a valóságról regél. Adott egy ágrólszakadt fiú meg leány, akiket az isten is egymásnak teremtett, de gonosz vénlányok meg vénfiúk keresztezni akarják az útjukat, netán mert ők is vonzódnak hozzájuk, vagy csak úgy aljasságból, és betesznek nekik, ahol csak lehet. Hogy aztán a tiszta szerelem csak győzedelmeskedjen, mintha a földöntúli mennyországban lennénk.

Pálffy Tibor és Váta Loránd más produkciókban is jól összeszokott kettősként brillíroznak, komikus, de ugyanakkor rémisztő gonoszság-show-t mutatnak be. Mókáznak rendesen, hajszolják a helyzetkomikumot, egymásba rohannak, benyargalásszák a színpadot, mulatságosan ügyetlenkednek, bénáznak. Meg kell pukkadni rajtuk a nevetéstől, de mégis, szinte észrevétlenül, megrajzolják az elaljasodás természetrajzát, azt, hogyan lesznek ártatlannak tűnő emberekből közveszélyes vadállatok, akik már semmilyen mértéket nem ismernek. A két nagyon is hozzájuk passzoló vénlányként D. Albu Annamária és Gajzágó Zsuzsa ugyanezt teszik. Kicsid Gizella és Nagy Alfréd pedig megteremtik mindennek a kontrasztját. Olyan éterien tiszták és kezdetben annyira irigylésre méltóan naivak, hogy az már nem is lehet igaz. Aztán persze megtanulják, ahhoz, hogy egy ilyen közegben egyáltalán életben maradjanak, és még egymáséi is lehessenek, védekezniük, taktikázniuk kell, ami persze már veszélyezteti a tisztaságukat, de hát többek között éppen ahhoz kell a csoda, hogy tiszta emberségük, szépséges lényük megmaradhasson, és létezhessen ilyen körülmények között is. Olyanok ők, mint valami mementó. Hordozzák mindazt, amilyennek lennünk kéne, és amilyenek persze nem vagyunk. De öröm látni égi másainkat, öröm látni egy olyan meseszerűen kiváló előadást, nagyszerű csapatmunkát, amiben hihetővé válik, hogy a jó csak azért is diadalmaskodik a rossz felett, és hogy az éteri boldogság lehetséges.
Ezt hirdeti egy másik Tamási Áron-mű, a Hullámzó vőlegény előadása is, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatától. A rendező, Török Viola, éppen Sepsiszentgyörgyön, már rendezett Tamásit, a Boldog nyárfalevelet, és bizonyította a szerzőhöz meg a színpadhoz való affinitását. Nem olyan dupla, tripla, sokfedelű a marosvásárhelyi munkája, mint Bocsárdié. A második részben le-leül a játék, ritmuszavarok is mutatkoznak, de összességében eleven, élettől duzzadó, élvezetes a produkció, amit a Duna TV példaadóan és ma már eléggé ritkaságszámba menően élőben közvetített. Persze megint csak a tiszta szerelem győz, meg magára talál egy, az alkotás útjáról pénzért letévedt művész. És megint csak van egy öreglány, nem olyan gonosz, mint A csodában, csak nagyon reménykedő, hogy neki is jobbra fordul a sora, de ennyire azért nem mesés a történet. B. Fülöp Erzsébet megmutatja, hogy ez a bicegő, elmagányosodott, férjre vágyó, csúnyácska nő mennyire szenved, hogyan sóvárog, és hogy mennyire csak a reménytelenség jut osztályrészéül. Győrffy András Czirmos bácsiként, sokat tapasztalt öreg segédként, hordozza a bölcsesség, a jóság, a tapintat és az empátia esszenciáját, egy elsőrangú színész alakításában. A két egymásnak teremtett fiatal, Bokor Barna és Csíki Hajnal megformálásában, természetesen révbe ér.
És természetesen, néhány gyengébb, sőt, kifejezetten gyenge produkció dacára, megint csak jó volt ott lenni a családias hangulatú kisvárdai fesztiválon, ahol sajnos a megszorításoknak több hatása is érződött, például egy nappal megrövidült a rendezvénysorozat. Nem lenne szerencsés, ha jövőre tovább kellene kurtítani rajta.