PM Online | Korábbi cikkeink

A francia elektronikus zenének van pár meghatározó alakja (például Alex Gopher, az Air duó, Etienne de Crecy), de az első számú mindenképpen Laurent Garnier. Az elmúlt húsz év során fokozatosan jutott el a hideg-rideg technótól az azt is magában foglaló eklektikáig.

Manapság már nemcsak a legjobb klubokba és elektronikus zenei rendezvényekre hívják fellépni, de rockfesztiválokra is, sőt, már a Montreaux-i Jazzfesztiválon is megmutathatta (Bugge Wesseltoft társaságában), hogy mit tud.
A 43 esztendős zenész-producer pályafutása több mint húsz év óta tart, és Párizs helyett Manchesterben kezdődött. DJ-zett, detroit technót, deep house-t és sok-sok acidet kevert, s már ekkor megcsillantotta a jazz iránti rajongását, bár ekkor még csupán szordínóban. Rövidesen visszatért Párizsba, és elindította a később french connection néven elhíresült francia elektronikus zenei mozgalmat. Kiadót alapított F Communication néven, ami sokáig a mozgalom központi bázisa volt. Bár addigra már rengeteg kislemezt kiadott, első nagylemeze (Shoot In The Dark) csupán 1994-ben jelent meg. Sötét, félelmetes és megkerülhetetlen munka már ez is, pedig a későbbiekben Garnier ettől csak jobb albumokat készített. Sőt, ő olyan alkotó, aki képtelen hibázni, boszorkányműhelyéből kizárólag jó lemezek kerülnek ki. Harmincadik születésnapját a stílszerűen 30 címet viselő nagylemezzel ünnepelte meg – egy évvel később, 1997-ben. Az utána következő két nagylemez, a 2000-es Unreasonable Behaviour és a 2004-es The Cloud Making Machine abban a tekintetben megosztja a közönséget, hogy ezt a két albumot tartják a legjobb munkájának, de ki ezt, ki meg azt. Maradjunk annyiban, hogy mindkettő fantasztikus teljesítmény, és már maradéktalanul jellemzi őket a garnier-i eklektika, ami a már említett detroit technóból, deep és acid house-ból, jazzből, downtempóból, drum&bass-ből, hiphopból, ambientből és dubból áll össze, és a dolgot csak fokozza, hogy a francia lemezről lemezre egyre több hagyományos hangszert is használni kezdett a szintik, samplerek és gépek mellett.
2007-ben jelent meg eddigi legjazzesebb munkája, a Bugge Wesseltoft és Benjamin Rippert billentyűsökkel, illetve Philippe Nadaud szaxofonos-klarinétossal közösen készített Public Outburst – ezzel nyert bebocsátást Montreaux-be. Wesseltoft kivételével a többiek szerepelnek a most megjelent új albumon is, amin kicsit háttérbe szorult a techno hangzás (de csak a hangzás, mert a lüktetés azért majdnem végig ott van), acid szinte sehol semmi, organikusabbnak hat az album, mint az eddigiek, és szokás szerint bővelkedik az elszállt-pszichedelikus pillanatokban. A változatos és pár szám erejéig egészen a mélybe húzó lemez azzal a mondattal kezdődik, hogy „No Musik, No Life”. Ezzel az igazsággal csakis egyetérteni lehet. Úgyhogy inkább éljünk, és hallgassunk, mondjuk, Laurent Garnier-t.