Nem mindig sejti előre az ember, hogy pont abból lesz a cserebogár, amiből nem is várná, hogy az legyen. A londoni trióval pedig éppen ez a helyzet. 2007-ben megjelent, What’s The Time, Mr. Wolf? című, első albumuk alapján egyáltalán nem vártam volna, hogy másodikra bankot robbantanak.
 Az a magabiztosság és igényes slágerérzékenység, ami az új nagylemezt jellemzi, az elsőn még nyomokban sem volt fellelhető. Persze nem akarok igazságtalan lenni, szerethető cucc volt az is, de csupán egy nyárra való érzelmekkel, míg a Wild Young Hearts annyira erős, hogy akár könnyen személyes kedvencünkké is válhat. De mi is történt?
A Noisettes az első album idején nem volt több mint az egyik, a sok-sok punkos-zajos, bluesos-garázsos, ám ha kell, akusztikus-balladázásban is ügyes, brit indie-banda közül. Ami icipicit mégis kiemelte őket a sokaságból, az a zenekart vezető, zimbabwei származású Shingai Shoniwa basszusgitáros-énekesnő vagány kiállása és harsány jelenléte volt – amit azonban mindig, s nem ok nélkül, a Yeah Yeah Yeahs énekesnőjéhez, Karen O-hoz viszonyítva emeltek ki. Hogy ő is olyan. És olyan is volt.
A Noisettes 2003-ban alakult – a másik két tag: Dan Smith gitáros és Jamie Morrisson dobos – és az első két-három évet EP-k és kislemezek kiadásával, illetve azzal töltötték, hogy remek koncertpozíciókat szereztek maguknak. Előzenekaroskodtak a Babyshambles, a TV On The Radio, a Bloc Party és a Muse előtt. Továbbá Shoniwa szerepelt pár dalban a Guillemots Through The Windowpane című albumán is. Szóval, ment az előzetes hírverés rendesen. Az első album pedig be is jött, szerették az angolok, és szerették a kontinensen is. De valami átütő erő mégiscsak hiányzott belőle, mert azóta akár már el is felejthettük volna őket. De idén jött a Wild Young Hearts, és most mindenki értük rajong, Shoniwát pedig már nem hasonlítgatják Karen O-hoz.
A Noisettes helye manapság már nem az útkereső zenekarok között van, hanem a befutott legjobbak között. És nem feltétlenül azért, mert másodszorra nagy engedményeket tettek a popnak és a diszkónak, azt pedig nagyon sokan szeretik. Az ok inkább abban keresendő, hogy kiváló, telitalálat dalokat írtak az új albumra. Nincs töltelékszám, csak színvonalas slágerek. Bármelyik mehetne a rádióban. Na és az sem vált hátrányukra, hogy a Billie Holidayt, Macy Grayt és Amy Winehouse-t egyaránt megidéző hangú, igéző külsejű Shingai Shoniwát még jobban az előtérbe engedték, hogy végre valóban megmutathassa, milyen is ő valójában: törzsfőnökasszony, álomnő és boszorkány. A Noisettes új albumára mindezek felett olyan zenei egyveleget kevert ki, ami sok mindenre emlékeztet (a Motown-soultól a new wave-diszkón át a britpopig lehetne sorolni a neveket), mégsem hasonlít semmi másra, csak önmagára. Vagyis a Wild Young Hearts a trió névjegye, amit most biztos kézzel szépen letettek elénk az asztalra. |
vissza
vissza a lap tetejére
