PM Online | Korábbi cikkeink

Nagy a jövés-menés a megújuló Ferencváros már elkészült részén. A kvázi sétálóutcává avanzsáló Tompa utca és környéke egyre több turistát vonz, nyílnak az éttermek, még új szállodák is vannak a körzetben, ami pedig mindig kockázatos befektetésnek számít.

Egy perce van a rémesen nyomasztó Nagykörút, másik irányban a tökéletesen érdektelen Mester utca és Üllői út, de az általuk határolt kis aszfaltterület a nyugalom szigete.
A mexikói étteremben is minden asztalon kint van a foglalt tábla, de azért ha beesik valaki, akkor gyorsan leveszik róla a jelzést. Ez egyfajta szűrőként működik, nem szimpatikus, de bevett magyar vendéglátóipari gyakorlat. A hely viszont autentikus mexikóinak mondja magát, és idővel egyre inkább hinni is kezdünk az állításnak. Ami csak az asztalunkra kerül, igaznak hat, érezzük a mexikói jártasságot a konyha részéről. Azzal együtt is így van, hogy például a mexikói tatár esetében bizonytalanok vagyunk, hogy ebben a formában fogyasztják-e a Közép-Amerikában is. Az viszont örömteli, hogy kiváló minőségű hátszínből készült, són kívül semminek sincs híján, és nagyszerű hozzá az állítólag helyben sütött tortilla is. A két felszolgáló egymást próbálja überelni kedvességben és segítőkészségben, ez rövid idő után annyira terhessé válik, hogy inkább védekező pózt veszünk fel. Külön-külön és többször is az asztalhoz járulnak, érdeklődnek, hogy minden rendben van-e, ízlik-e az étel, szerencsére ízlik, de belőlük már picit túlzás.
A konyha főztje viszont továbbra is mindenért kompenzál. A babpüré-leves, ijesztő nevével ellentétben, kifejezetten élvezetes, van benne egy kis savanykás frissesség, de mély, babos-chilis ízjegyekkel szembesülünk. A babos-chilis vonalon folytatjuk utunkat, méghozzá chili con carne formájában. Itt is újszerű élményben van részünk, nem a jól ismert – egyébként finom –, összefőzött tucat-chilisbabot tálalják fel, hanem az étel egy valóban hitelesebbnek tűnő változatát, önálló babszemekkel, karakteres darált hússal. A jellegzetes mexikói csokoládés csirke fogást, a molét muszáj próbára tennünk, mert ha az megy, minden megy. Nehezíti az eljárást, hogy még sosem fogyasztottam ilyet, de valamiért kicsit másmilyennek képzelem. Viszont ez a verzió is nagyon finom, különösen a hússal bántak szakszerű-kíméletesen, füstös, grilles ízkéreg zárja magába a szaftos, váratlanul omlós csirkehúst. A csokoládészósz is jóízű, enyhén csípős, de tálaláskor már egy kicsit bőrös a teteje, és a szezámmag-díszítés is tájidegennek tűnik. Összességében azonban ez is remek fogás, így tulajdonképpen maradéktalan elismeréssel adózhatunk a mexikói konyha Tompa utcai kihelyezett helyőrsége előtt. Aztán majd egyszer talán összevetjük az eredetivel is. Ponchóba bújva, sombrero alatt, chilit rágicsálva. Az lesz csak az élet!