Led Zeppelin Motherhood
2007-. szám / Wágner Gábor
Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és az 1980-ban elhunyt John Bonham négyese az egyik legnagyobb hatású és egyben legsikeresebb zenekara a popzene történetének. A most megjelent dupla válogatá
Zenéjüket, némileg leegyszerűsítve, nevezték már hard rocknak és heavy metálnak is, de az összkép ennél jóval bonyolultabb.  Stílusokat (a már említetteken túl még blues, rockabilly, reggae, soul, funk, jazz, klasszikus, kelta, indiai, arab, latin zene, folk és country) ötvözve jutottak el, elég gyorsan saját, bármikor, első takkra felismerhető hangjuk kialakulásáig.
A Zeppelin a 60-as évek legvégén alakult a Yardbirds romjain, és Page először Jeff Beckkel szeretett volna új zenekart alakítani, amiben barátai, a The Who dobosa, Keith Moon és basszusgitárosa, John Entwistle alkották volna a ritmusszekciót. A dologból nem lett semmi, de 40 év távolából visszatekintve azt mondhatjuk, nincs ezzel semmi baj, lett helyette más, még talán jobban is jártunk így.
A zenekar nevét Entwistle találta ki, és Moon ajánlotta Page-éknek. A basszer mindig, amikor rosszul játszottak koncerten, azt mondta: „olyan lassan ment, mint egy ólom (lead) zeppelin”. A zenekarnak tetszett a név, fel is vették, de Peter Grant menedzser azt javasolta nekik, hagyják ki az a betűt, hogy „az ostoba amerikaiak” ne keverjék össze az ólmot a vezető szóval, merthogy mindkettőt lead-nek írják. Így lett a Zeppelin simán csak Led. Aztán később meg kellett küzdeniük a feltaláló rokonával, Eva von Zeppelinnel is, aki nem akarta engedélyezni a név használatát, de az ügy szerencsésen elsimult.
A Led Zeppelin nevéhez fűződnek az első plágiumperek is. Bár akkor még nem volt sampler-technika, de Page hasonlóan járt el, mint manapság az elektronikusok. Klasszikus blues- és folk-dalokból emelt ki részeket, amikből aztán egy új dalt varázsolt. Na persze, volt, akinek ez nem tetszett. | hirdetés
 |
|
Fennállásuk 12 éve alatt összesen 8 sorlemezt adtak ki, és igazán egyikkel se lőttek mellé. Amire fanyalgott a kritika (Led Zeppelin I.) vagy a szakmán túl a közönség is (Led Zeppelin III.), azokat a lemezeket az idő igazolta, és ma már senki nem állítja, hogy gyengébbek a többinél. Egyedül talán az utolsó előtti, igazából nem tervezett Presence album kevésbé átütő. Plant autóbalesete miatt le kellett mondani turnéjuk második felét, de hogy ne teljen feleslegesen az idő, stúdióba vonultak, és megírtak egy teljes albumot. Az utolsó, In Through the Out Doort pedig alulértékelték. Jones rábeszélésére ráerősítettek a szintetizátorokra, és ezt a régi közönség nem értette, az újakat pedig a punk és new wave robbanása idején nem nagyon érdekelték a múltban felnőtt stadionzenekarok. Pedig kiváló, kísérletező hangulatú dalgyűjtemény ez is.
A most megjelent dupla válogatás tökéletes képet ad a zenekar világáról és fejlődésének stációiról. Minden bizonnyal bele lehet kötni, mert a csúcslemezükről, a szintén dupla Physical Graffiti-ről csupán 3 dal fért be a keretbe, és azon is fanyaloghatunk egy sort, hogy olyan alapvetések maradtak le ki, mint a Moby Dick vagy a Going to California. De annyira felesleges. Ha valakinek hiányzik bármi is, a fanyalgás helyett szerezze be inkább a sorlemezeket.
Warner
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
