PM Online | Korábbi cikkeink

Mozart-Orchester und Chor des Opernhauses Zürich
Nikolaus Harnoncourt

Olyan legendás lemez volt, hogy annak idején a Hungaroton is megvásárolta a magyarországi kiadás jogát, mert hát akkoriban ez volt az új, a menő, élettel teli Mozart. Amitől akár félni is lehet ma már. Ha az ember a Liliomot, Molnár Ferenc darabját nézi, abban is csak a modernségek zavarják, az erőltetett kültelki nyelvezet, ami akkor új volt, meglepő és nyelvi merészség, az ma reménytelenül régimódi. Persze ettől még a Liliom klasszikus.
És Harnoncourt is megmarad klasszikusnak minden küzdelme ellenére. A Szöktetés ma is meglep, a nyers hatásokkal, ahogy a török zene valóban barbárnak és félelmetesnek hangzik, Harnoncourt flageoletet használ a zenekarban piccolo helyett, a cintányérokat meg a piatti nevű bronz csinnadrattával váltja ki. Kicsit nehezebb megszokni a karmester tempóbeli szabadosságait, megindul, megáll, a pillanatnyi ötletnek, szeszélynek vagy éppenséggel gondosan kikutatott előadási hagyománynak megfelelően. Habár Harnoncourt esetében mindig azt érzi az ember, hogy a tudományt felülbírálja az ihlet, Harnoncourt minden tudása ellenére is gyakorlati muzsikus, aki önmagát követi elsősorban, nem pedig a tudósok munkáit. Ettől él az előadás, ettől lep meg időnként, máskor meg nem lep meg, csak teljesíti az elvártakat, és, mondjuk, az Akasztófa-ária mélységei vagy Konstanze áriájának magasságai pompásan megszólalnak. Osmint Matti Salminen énekli, aki ekkor még nem az a tiszteletre méltó kőszobor volt, akinek ma ismerjük, hanem amolyan hosszú hajú, szakállas, vidám finn, fantasztikus hanganyaggal. Mellette a már akkor is veterán Peter Schreier is énekel a lemezen, nem annyira szépen, mint a korábbi felvételein, de még mindig kifogástalanul – azt mégsem illik a szemére hányni, hogy nem olyan jó, mint ő maga.
A gond mintha még mindig magával a darabbal lenne. Ez is olyan mű, amelynek nem készítették el a legjobb felvételét. Sok lemez van belőle, de egyik sem kifogástalan. Ha az előadásokat nézzük, a helyzet még siralmasabb: Budapesten az elmúlt évtizedekben két rendező is elvérzett tőle, előbb Gazdag Gyula, aztán Kerényi Miklós Gábor. Nehéz megérteni, hiszen pont olyan egyszerűnek és felhőtlennek látszik, amilyennek hallatszik, de valószínűleg az alap Mozart-problémába szaladunk: gyermeknek túl könnyű, felnőttnek túl nehéz. Mozartnak meg éppen jó.